Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 11. szám - Nyerges Gábor Ádám: A hezitálási idő lejárta
71 ha valaki, hát csak ő különbözhet. Minden egyes létező fizikai és lelki vonásának minden egyes lehetséges variánsában eltér tőlük, megilletődött marslakóként indul tárgyalni a földi katonasággal. A lift lassan leér, a földszinti kattanás ezúttal a hezitálási idő lejárta, meg amíg a ház kapujáig elér, amíg a kulcs fordul, nincs mese, kilépett, sötét van, így még talán van pár másodperc hosszabbítás, amíg vele egykorú fiatalnak álcázzák a gyér fényviszonyok. És akkor most mi jön? Áll a kapuban, szokás szerinti pipiskedését képtelen a talajhoz parancsolni, szeme az eget kémleltében néha a másik fajra téved, kezükben poharak, cigik, telefonok, krétaporos torkán leküld, lenyeldes egy-két ki nem mondható szót. Sziasztok, megy oda a legjámborabbnak tűnő társaságnyúlvány legjámborabbnak tűnő alakjához, eleve csak lányok felől lehet indítani, azok legalább megverni nem fog- ják bizonyosan. A lány épp legjámborabb visítása közben van, NEM MONDOD, BAZMEG, VÍÍÍÍÍÍÍÍ, süvíti, Kuka ekkor még csak fizikailag része a jelenetnek, nagyjából annyi befolyással bírva az események alakulására, mint egy útban lévő utcai szemetesláda, mondhatni kuka. Igen?, kérdezi, mintha csak benzinkutas volna, a legjámborabb mellett álló, még mindig röhögés közben lévő, kevésbé jámbornak tűnő csaj, Kuka helyzete így már szignifikáns romlásnak indult (pedig még csak épp körvonalazódni készül, Kuka többé-kevésbé megvilágított, a kiszű- rődő kocsmafény által valamelyest kirajzolódó sziluettjéhez hasonlatosan), nem- csak a jámbor csaj elvétése miatt, hanem a kevésbé jámborból fényviszonyokhoz képest többé-kevésbé kivehetően villanó lábak és dekoltázs miatt, Kuka úgy egy fejjel magasabb, így még be is látna, de persze akarva is nem akar, így is nehéz kifelé irányítani a lenyelni igyekezett szavakat, most pedig már nincs menekvés. Igen?, így néz a legjámborabb csaj is, immáron egyik sem röhög, mindkettő egy képzelt kutashoz hasonlatos fojtott, növekvő feszültséggel hallgat és kivár, az ő nézőpontjukból Kuka fokozatosan felderengő sziluettje még egyformán lehet haj- léktalan, dzsánki, fura fazon, aki rájuk akar akaszkodni, és ártalmatlan, bár érthe- tetlen, hogy épp itt és most mit kereső járókelő is. Kuka feje szabályosan dübörög, már minden létező vészcsengő szól benne, még a kocsmából kiáramlók hangját is elnyomva. Tudja (sejti), még pár ezredmásodpercnyi hezitálás, és a lányok bizalmatlanná (még bizalmatlanabbá) válnak, jó esetben csak arrébb mennek, és akkor már nem lehet a helyzetet (másokkal sem) újrakezdeni, rosszabb esetben odahívnak többieket, fiúkat is, és utána már semmi jó sem történhet. Nem mintha eleve történhetne, főleg annak fényében, hogy ez most már nem babra megy, ez most a képzelődés egy olyan speciális alesete, ami egybeesik a valósággal, Kuka valóban lent van az utcán hajnali kettő és három között valamikor, nem gon- dolkodott, csak nekidurálta magát, belepréselte magát a helyzetbe, mit van mit tenni. Sziasztok, Kuka megkésve kezdi meg a már megkezdett helyzetet. Heló, felelik a lányok és vihognak, még nem az iménti visítás hangtartományában és erejével, de egy ilyen, érlelődő visítva röhögés előzményeként, ahhoz bemele- gítve. Az, izé, az van, hogy. Igen?, most kezd csak valamicskét javulni a helyzet, a legjámborabb csaj számára most valamelyest összébb állni látszik Kuka még tökéletes megvilágításban is, általában csak derengő kontúrja, míg a kevésbé jám- bor tovább vihog, ő mintha egy cseppet megenyhülne, olyasformán, mint ahogy a friss levegőre kijövet egyszeriben jóval erősebben megérzett, korábban lekül-
