Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 11. szám - Nyerges Gábor Ádám: A hezitálási idő lejárta
70 és na ne szórakozzon, mások itt tényleg vásárolnának is, a közvetlenül mögötte álló már egyre türelmetlenebbül lötyögteti kezében a sportszelet mellé vett doboz energiaitalt. Ez így nem fog menni. Még szerencse, hogy ez is most csak egy próba volt, hogy valójában kémia- órán ül, még így is elég zavarbaejtő, amit végiggondolt, bár nem történt semmi, és értelemszerűen nem értesült, nem értesülhetett róla senki, ami az imént a kútnál lezajlott, Kuka számára ez a végeredményen nem változtat, a helyzet megalázó impotenciáját ő attól még, hogy csak egyedül élte át, és csak szimulá- cióban, ugyanúgy érzi, ma sem jött össze, amit eltervezett, így éjjel megint úgy kell átugrania ezt a megoldandó, de megoldhatatlan részt, egészen addig, amíg már a fontos részig előretekert, hogy tudja, a szituáció végig nem gondolásával, meg nem oldásával valójában nem érdemelte ki az álmodozást, amire viszont szüksége van. Mert éjjel, persze, menetrendszerűen megint kiáramlanak majd a társasházzal szemben üzemelő kocsmából, megint lesz üvöltés, röhögés és sikoltozás, törik az üveg, egyre hangosabban zengenek a bazmegek, majd jönnek a dalok, férfi- kórus és visító, velőtrázó női röhögéstrillák, egy autórádióból megint úgy fog bömbölni a basszus, hogy belefájdul a fej, ki tudja, mióta nem alszik majd már az egész utcasor. Kuka sem. De persze valójában alszanak, mert a szervezetük és a pszichéjük adaptálódott a körülményekhez, az ugyan nem állítható, hogy ricsaj nélkül már nem is menne az alvás, hiszen megy a kevés békés éjjelen is, de a partizaj már nem okoz fennakadást. Csak egy embernek, meg egy másiknak. Persze a benzinről fantáziálni már szigorúan csak végső megoldás, és ahogy az előzményeit, úgy a következményeket sem lehet végiggondolni, hogy tudniillik, hogy lehetne ezt megúszni, meg amúgy is humanizmus és minden szar, amiben Kuka egyébként hisz, még a pókot sem üti le a fürdőszobában, a csótányt is csak nehéz szívvel (valójában inkább cipőtalppal) tapossa el, nincs igazán gyomra a kitin roppanásához, sem a hanghoz, sem a talp alatti érzéshez. Úgy kezdődne, azaz mindig úgy kezdődik, hogy lemegy. Felöltözik, tehát vil- lanyt gyújt, leveszi a pizsamát, fölveszi az utcait. Halkan, mert a másik szobában egy másik ember nem alszik. Lábujjhegyen lélegzik, ha ugyan lehetne ilyesmit, úgy fogja meg a kulcscsomót, hogy ne csörögjön, úgy nyitja a kilincset, hogy eleve kicsit megnyomja, és így fém és foglalat kilazult párosa lehetőleg ne adjon ki leleplező hangot. Lenyomott kilinccsel csukja be a bejárati ajtót, mely így nem kelt zajt, majd tízszeresére lassított mozdulattal helyezi be a kulcsot és fordítja el, jó esetben ez sem ébreszti föl a másik szobában nem alvót minden zajra érzékeny ébrenlétéből. Csak a liftben merne sóhajtani, túl van a nehezén, pedig frászt, eddig lenne könnyű. A liftben az arcát vizsgálgatná, tudna-e bármennyire is ijesz- tő lenni (nem), akkor tudna-e beolvadni (szintén nem). Mert ezek a lent hangos- kodók nem pattanásosak és nem kötött sapkában, kesztyűben vannak, nem egy kinőtt, kifakult mikiegeres póló van rajtuk (épp ez volt kéznél, sötétben kellett öltöznie, gyorsan be is cipzárazza a kabátot, ami ugyancsak nem olyan, mint az övék), nem ilyen a cipőjük, nem ilyen a zsebükben a mobil, nem ilyen műanyag szíjas a karukon az óra, nem így göndörödik csöppet sem korpás hajuk, ezek egy másik faj. Illetve dehogy, Kuka a másik faj, ő van kisebbségben, ő az anomália, itt
