Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 11. szám - Nyerges Gábor Ádám: A hezitálási idő lejárta
69 tívák, üzemanyag, az még cikibb, pánikkeltő hangon szól a hezitálási idő lejártát már eleve késve, a többi emberéhez képest pár ezredmásodpercnyi késéssel jelző vészcsengő, vagy most mond, egyenesen rávág bármit, vagy menthetetlenül hülyének nézik, és nem kap semmit Benzint, vágja rá, mi mást vághatna, tényleg azt akar. Az eladó ezen a ponton szerencsére még nem ütközik meg, fenntartja (mert hogy neki is jól felfogott érdekében áll), ameddig csak lehet, a normalitás látszatát, ő sem akarja, nem akarhatja, csak ha már minden kötél szakad, a kínos helyzetet, Kuka mögött gyűlik az igaz, csak kétfős sor, mindenesetre egyelőre az ő hülyének, mi több, hibbantnak nézése lassítaná a munkavégzést, furán (még furábban) néznének a mögötte állók, immáron nemcsak a Kuka hátát takaró pufidzsekire erőszakolt, dugig tömött iskolatáskára, hanem őrá, az eladóra is, elvégre, ha kizavar egy srácot, amiért benzint kért egy benzinkúton, joggal fur- csállhatják a többi vevők (közben belép még egy, hamarosan háromfős lesz a mögötte álló sor), immáron nemcsak Kuka vélt esetlenségét, hanem a kutas ért- hetetlen, paranoid bizalmatlanságát is. Nincs mit tenni, az eladónak el kell moso- lyodnia, amennyire csak az egyre fojtottabban egyre feszültebbé váló helyzet megengedi, magában, bár ez inkább sziszegés, valamelyest röhhentenie is kell, ez is egy papíron és elvben normális szituáció része, most már az ő térfelén pattog a labda, ez a zavar már az ő zavara is, lám, most ő nem találja a szavakat, és neki kell mondani valamit, az ő fejében lévő, a Kukáénál jóval pontosabb időzítéssel üzembe lépő vészcsengő visít már egy-két ezredmásodperce, hogy na, akkor erre találjon most a szituáció normalitását fenntartani képes, megfelelő választ. Milyenre lenne szükség?, ezt izzadja össze az eladó, de láthatóan maga sem hiszi, amit mond, mármint azt a részét, hogy a kérdés pontos fordítása elvben az kéne legyen, hogy amilyet erre Kuka felel, valóban olyat ad majd neki, de hát nem adhat, hogy adhatna egy hátizsákos, kötött kesztyűs, pattanásokkal jócskán borí- tott kamasznak csak úgy benzint. Kuka most elnyújt egy ő hangot, amit ugyan későbbre tartogatott, ebben a sportban csak egy felhasználható időkérés van, és érzi, sejti, hogy még később is szüksége lenne párra, de muszáj, mert itt megre- kedt. Milyen benzinek is vannak, kilencvenötös, kilencvennyolcas is talán, ólom- vagy oktánmentes, vagy az oktán az más, az fém, nem, az az aranynál a karát, oktánszám, olyan van, a benzinnek oktánszáma van, de akkor az a kilencvenöt, vagy az egy másik szám, milyen benzint kérjen, ha azt mondja, bármilyen meg- teszi, végképp lefújják a meccset, és el kell hagynia az üzlethelyiséget. Biodízel, olyan van még, mondjuk az, ha egyszer bio, bizonyosan drágább, Kukánál meg csak ötszáznegyven forint van per pillanat, és ez nem egy optimista per pillanat, ez a legjobb pillanat, mert rendszerint ennyije sincs épp, per bármelyik pillanat az életében. Meg különben is, vajon a biodízel is megfelel-e a célra, az állandó ütem- késésben nyekergő vészjelző már visít, túl régóta húzza az ő hangot, mindjárt rá lesz szólva, hogy na jó, ne szórakozzon, gyűlik a sor, a harmadik vásárló már be is sorolt a mögötte várakozó kettő mögé. Nem igazán tudom, amit javasol, ezt mondja végül, és bumm, el is baszta, innentől, mint egy könnyen átlátható kime- netelű sakkmeccs, eldőlt minden, nem volt elég a gondolkodási idő, elhamarkod- ta, erre a válasz már persze az, hogy az attól függ, hogy mire kell, és akkor már joggal jön a következő kérdés, hogy valóban mire kell neki benzin, mit keres itt,
