Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 2. szám - Tolnai Ottó: A vezérkar
8 őrként, halászként-e, vagy a Rudit, aki míg a tónál őrködött, annyi vízipockot fogott, nyúzott meg, hogy a gereznák árán tehenet, mosógépet is vett az asszonynak, vezessenek körbe a tiltott zónában, ahol gyerekkorom óta nem jártam. Majd egy kis üldögélés után, a jobbra forduló ér hídján üldögéltem, ráfordultam balra a cserepes útra. Majd a cserepes út feléig érve, a 428-as kóta mellett megcéloztam sejlő tanyánkat. Elhatároztam tehát, átvágok a Járáson. Át, boldog Nusi kutyámmal, aki végig velem volt. Akkor már el is feledkeztem a Sajtin-halmi jelenésről. Hogy ott lovon vagy öszvéren, akkor még úgy gondoltam, felbukkant, majd eltűnt valaki. Azelőtt nem is tudtam, el sem is hittem volna, hogy a Járáson így el lehet bújni, hogy a Járáson még bújócskázni is lehet. Jó volt érezni, hogy rajtam kívül az egész Járáson nincs senki, noha tudtam, Zsombor, előző tanyásunk künn van valahol messze a csordával, meg néhány nyáj is kell, hogy még legyen, egy-két juhász, egy-két gyerek, őzek, rókák, nyulak itt-ott. Akkor előbb még azt a vadrózsaallét kerestem, de nem sokáig, mert aztán gyorsan rájöttem, az balra Kishomok-Kispiac irányába esik inkább, amelyet egyszer, három évtizede lesz éppen, édesapám mutatott meg nekem. Allé, mondtam magamban, rózsaallé a semmiben, olyan versbe való valami, mert hát olykor a valóság is szolgál ilyen előre gyártott, félkész elemekkel... Ők, a vadászok ültették, legyen hová tojni a fácánoknak, egy egész vadrózsaligetet képzeltek el, de különös mód csak két sor, egy allészerű rész fogta meg, csak egy allé maradt, gyönyörű halvány vadrózsabokrok, tele szarka, vércse meg mindenféle apró madár fészkével. Mentem forgolódva, pontosan úgy, ahogy a gukkerozó Fejősék mondták Bus Károlynak, arccal a földnek bukva, a sóvirágban, a birkaparé kapaszkodó csillagaiban, a sófűben, libatopban keresgélve, akárha, mondogattam, akárha tűt keresnék a tűfűben, akárha tűt... Jó volt ismét rátérni, egzakt mód megérzi az ember, mikor lép rá a Járás sütős közepére, platnijára, ami még ilyenkor, október végén is az, szinte sistergően sütős, mint a tűzhely platnija, majd csak a hótakaró hűti le, de aztán február végén, március elején már a hólé is meglangyosodik, hogy majd májusra hirtelen zölden berobbanjon, júniusban pedig már ismét teljesen kiégjen, persze kivéve az ilyen éveket, mint amilyen az idei is volt, amikor még a szamártövis is a lapulevéllel kél versenyre, illetve hát éppen most meséltem volt, bujálkodik vele. Egy kis kukoricatábla (talán sosem volt ilyen magas a kukorica errefele, pedig ezt itt, jegyzi majd meg Bus Károly-Kardel, a jégverés után újra kellett ültetni) mellett haladtam el, bosszankodva, miért törik föl ennyi helyen a legelőt, ha rajtam múlna, mindent visszaszármaztatnék, hogy aztán az eredeti tulajdonosok engedjenek át mindent, de mindent a Sárga-árok, a Görbe-ér körberajzolta birodalmat, legelőnek, természeti rezervátumnak immár örökre és sérthetetlenül. És akkor, számomra teljesen váratlanul, noha állandóan követhetett, előbukkant barna szamarán, a kukoricatábla másik sarkánál, Bus Károly-Kardel. Először pillantottuk meg egymást közelebbről. Elindult, nem kifejezetten irányomban, nem rám, de párhuzamosan velem. Lelassítottam, közelíteni kezdtem feléje. Majd megálltam, bevártam. Zavarba ejtően szépen ülte meg azt a szamarat, a legszebb lovat nem ülik meg különben, jóllehet semmi mesterségesség nem
