Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 2. szám - Tolnai Ottó: A vezérkar
7 gyönyörű növényeknek – lapulevéllel keresztezett szamárkóró? –, amilyeneket más részén a Járásnak nem látni. Bus Károly-Kardel tán itt abrakoltatja, lakatja jól hátasát, mert egyszer majd ámuldozásomra (még arra is gondoltam, le kellene védetni ezeket a gyönyörűséges, mind jobban elvaduló holdjait a keresztezett szamárkórónak) meg is jegyzi, hogy ezt a kórót valóban imádja a szamara, virágostól harapja, valóságos szamárparadicsom... Botorkáltam tehát a domb tövében, amikor először föltűnt. Ott ült a szamarán. A lilán ködlő kóróban. Ez a köd és feketesége arról árulkodott, hogy El Greco, aki tulajdonképpen Bus Károly-Kardelt festette, Velencén keresztül érkezett Spanyolországba… Ült ott, fenn, mozdulatlan. Mintha ott is ült volna öröktől fogva. Jóllehet nem. De azon nyomban vissza is húzódott, vagy véletlen kellett éppen a birkák után mennie, nem tudom, csak egy pillanat volt az egész, előbb azt hittem, valaki szántja a halmot, és most kiért a tetejére, fordul éppen vissza, s akkor fordulás közben egy szusszantásnyira megáll, körülnéz, jóllehet idevalósi lennék, eddig még sosem éltem a nevével, a halom nevével, sosem mondtam, hogy: Sajtin-halom. Talán mert az én birodalmam a Felső- és Alsó-Járásszél, a Tengermellék, a Járás közepe, egzakt, a pacsirták ónja által bemért lapos, akárha homorú sűtt, nem is sűtt valójában, hiszen a birkaparé meg a libatop dúsan terem rajta, közepe. Igen, ha e keskeny sávon baktatok, csak a sóba bámulok. Meg jobbra a vízbe, egy-egy pillantás erejéig át az ér túlpartján álldogáló vízimadarakra. A bal oldalon apró madarak ékírnak a sóba, a jobb oldalon pedig nagyobb vízimadarak festik a fehér rögöket még fehérebbre, szinte lemeszelve őket fröccsöntött ürülékükkel. A dombra azelőtt még sosem néztem föl. De aztán láttam, nem szántanak, messze még a szántás, az idén talán nem is fognak szántani, még csak ott tartanak, hogy próbálgatják, talán éppen ő, Bus Károly-Kardel, meggyújtani a hosszan indázó kórókat, amelyek valóban olyan erősek, elnyűhetetlenek, mint a kidobott sifonér afrikja közül kirúgó rozsdás rugók. Aztán elbaktattam egészen a halastóig. Később mesélte Bus Károly-Kardel, hogy a Fejős Péterék is gukkeroztak nagyon a Provizonokból, de nem tudtak rájönni, ki is lehetek, mindig elfordultam, mindig lefordítottam a földnek az arcom, mondták neki. Meg azt is, hogy így, ennyire földnek bukva senki sem jár errefele. Valójában ők, Fejősék magyarázták el aztán, amikor már azonosítottak, Bus Károly-Kardelnek, ki is vagyok tulajdonképpen, noha aztán én is elmondtam neki. Összevethette a két változatot. Ki is vagyok úgy, ki is vagyok így. De dilemmáztam, nem mentem be a Provizonokhoz, a halastóhoz, éreztem, egy egész más világ határához értem, akárha egy komoly város kapujába, igen, ezt pontosan érezni lehetett, egy egész település szféráját, akkor értettem meg, nem csak a földben lehet városokat találni, közvetlen a föld fölött, a levegőben is mutatkoznak olykor, ha még tovább merengek behunyt szemmel ott, talán az egész egykori települést, várost lerajzolhattam volna, különös, azelőtt ilyesmit még sosem érzékeltem. Talán azért is álltam meg. Gondoltam, azt majd egy külön napra halasztom, megkérem a halastó igazgatóját (piros Zastavája van, jegyzi majd meg Bus Károly-Kardel) vagy a Túró Mikit, aki még mindig, vagy már megint ott dolgozik, nem tudom, most
