Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 2. szám - Tolnai Ottó: A vezérkar
6 félrefésült ősz úriember, svájcinak véltem, sőt svédnek, de amikor rákérdeztem, mert egy nővel valami furcsa nyelven szólt, s azt mondta, szír, ez a váratlan közlés valahogy jólesett, új tartományát nyitotta meg számomra a filatéliának, ugyanis addig semmit sem tudtam az arab filatéliáról, ahogy kiléptem boltjából, hirtelen Szíriára gondoltam, az izzó tengerre, a sivatagra, s akkor ott, baktatás közben, váratlanul beállt bennem az a nagy csönd, és minden bizonnyal ezt érezhették meg fönn a vadlibák… Aztán többször beszámoltam erről az égi üzenetről, jelről, igaz, a filatélia nélkül, afféle performanszként elő is adtam azt a kis Kant Strassei jelenetet, ahogy hirtelen földbe gyökerezett a lábam, értekeztem is róla többször itt-ott irodalmi esteken (Életem legszebb irodalmi estje). Egy pillanatig sem halogathattam tehát sétámat az én gyerekkorom óta őrzött, titkolt kis utamon, pusztai korzómon, Stradunomon, amit olykor taónak is mondok. Persze az ilyen és hasonló kifejezéseket csak a gyengébbek, illetve hát éppen hogy a hatokosok kedvéért használom, különben én nem élek ilyesmivel, éppen elég nekem a még gyerekkorban juhászoktól, pákászoktól, piócahalászoktól felszedett, felszívódott anyag, szótár… A Burdáék birkái által föltaposott hídon mentem át a kanálison, s jobbra kanyarodva máris a Görbe-érnél találtam magam, amely ott ér véget, igen, az is egy csoda, ahogyan egy ér véget ér, jóllehet nem ér véget, még ha kiszárad sem, a végéről van szó, amelybe ott vezeti bele az ártézi kút kénes vizét a kanális. Ám most, meglepetésemre, az ér éppen hogy kiáradt, elszittyósította az enyhe dombhát és a víz közötti, tízméternyi széles, két-három kilométernyi hosszú sávot. Intim, itthoni sávom. Igen, én sávokban gondolkodom, hiszen a csicsókából is csak egy sávnyit ültettem volt az újvidéki (telepi) garázs mögé, Palicson is a szomszéd kerítésének tövébe, ide-oda, mindenhová saját, titkos sávokat vonok, jelölök, különítek el magamnak, hogy aztán legyen hol baktatnom, csoszognom magamban. Meg-megbuktam, talán ismét tóvá akar görbülni, maga köré csavarodni, morgolódtam, hiszen a Görbe tóváltozata is él még az emberekben, igen, ahogyan a madárvilágban, de hát lám, a pillék között is új fellegek, madár- és pillefellegek mutatkoznak, úgy mutatkoznak új, illetve hát éppen hogy régi, nagyon is régi tünetek, nevezhetjük akár tendenciáknak a vízrajzunkban is, mintha csak valaki felülről újrarajzolná még ezt a kietlen szikest is: ahol egy rövidke hűs ér áramlott magában, most meg egy tavacska, egy kis, semmis beltenger, nem véletlen Tengermellék (Primorje) a Járásszél igazi neve, lám, egy kis, semmis beltenger, semmisségében végtelen beltenger akar mutatkozni, sőt netán egybeömleni a Gyékény-tóval… Fel kellett tehát húzódnom a különben általam eddig alig észlelt domb aljába. Elhagytam lassan, miközben a nehéz, szappanos talajon még jobban lelassult a mozgásom, görnyedt baktatásom, el a Zadruga cukorrépával ültetett földjét. Papföldek ezek valójában, csak vakaródznak visszaszármaztatni az egyháznak, e primitív népség, amely egykor kommunista alapon államosította, most előbb még nemzeti alapon mohón privatizálja, ki tudja, immár hanyadszor újrahódítja, ki tudja, immár hanyadszor újrakolonizálja, igen, eredetileg nyolcvan hold papföld volt... Aztán megdöbbentő nagyságú, szépségű, már-már tropikusnak mondható holdjai a lila szamárkórónak, a leopárdmintás, lapulevélszerű
