Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2018 / 11. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek

40

fák, de ezek közül a legnyugtalanítóbb is csak az, hogy a hordókból elfolyik a

must, vagy fölfedezem, hogy a szüretelők leszedetlen tőkéket hagytak, amik

tele vannak még fürtökkel. Ekkor azonban nem ilyen rusztikus volt az álmom. A határban ugyan, egy kis szabad térségben, egy szekérderékban feküdtem

összekötözve. A szekér üresen állt, nem voltak elé fogva állatok. Kötelékeimtől

nem tudtam szabadulni, sőt, ahogy mocorogtam, észrevettem, hogy vagy nyolc-

tíz ember rohan felém, kezeikben handzsárokkal, nagy késekkel, fejük fölött vil-

logtatva azokat. És valahogyan ismerős volt az arcuk. Szörnyen éreztem magam,

s mikor hozzám értek, vadul döfködni kezdték belém a dikicseket, de bármilyen

mélyekre döfködtek is: vér nem eredt. Nem akarták elhinni, s mind újra próbál-

koztak. De a vérem akkor sem folyt. Emiatt úgy megrémültek, hogy elkezdtek

rohanni visszafelé, s amikor egy dűlőúton eltűntek, én megkönnyebbülten

sóhajtottam föl, sőt valahogy kiszabadultam kötelékeimből, s ahogy leszálltam a

szekérről, egyszerre látom, hogy egy ellentétes irányú dűlőúton, végére érve, jön

ballagva, komótosan Utassy Dzsó barátom. Elkezdtem kiáltozni neki: Menekülj

innen, mert téged is meggyilkolnak! És ezzel ébredtem álmomból: vagyis arra,

hogy kisfiam rajtam fekszik, keservesen, nyüszítve sír, és úgy szorítja karjaival

nyakamat, hogy majd megfulladok … Ritkán éltem meg még ekkora megkön

y-

nyebbülést! S titok volt, az is maradt, hogy Balázskám ekkor éjjel, s éppen abban a

pillanatban, nem ahogy szokta: édesanyja mellé bújt, hanem hozzám, s ő ébresz-

tett szörnyű állapotomból. – Az egész álmot aztán – ez természetesnek tűnt köz-

tünk – elmondtam Utassy Dzsó barátomnak is. Annyira megragadta, hogy mikor

jó pár év múlva rajta tört ki és tetőzött a szörnyű pszichikai kór, s a mentősök

szállították kórházba, ő is ezt kiabálta, belevonván persze több antológiás társat

is. És a

Kálváriaének

ben föl is használta.