Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 11. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
39 is vérmocskos volt. Hosszú csíkokban ment el harmadik gyermekünk. Azonnal riasztottam asztaltársaságunkat, Katit kitámogattuk a kocsihoz – mindezt az osztrák vendégek kárörvendő csúfolódása közepette. És bár kint vihar tombolt, kocsiba vágtuk magunkat, s ahogy csak tudtunk, hajtottunk vissza Bécs felé. Szegény Kuncz Laci alig látott valamit az útból, végül leguggolt, arcát a szélvé- dőre tapasztotta, hogy jobban lásson. És közben száguldottunk. Végre elértük Bécsújhelyet, ahol kórház is volt, s fölvertük az ügyeletet. Kuncz Laci tolmá- csolt, s látva Kati állapotát, hamar kapott is náluk egy ágyat, azaz fölvették. De látszott rajtuk a rosszindulat, viszont azonnal elkezdték orvosi kezelését. – Aztán három-négy napig jártunk hozzá látogatóba, míg olyan állapotba került, hogy elbocsáthassák. Igen ám, de ez nem SZTK-üzlet volt, készpénzzel kellett fizetnünk a gyógyításért (jelentős mennyiségű vért is kapott). Egyikünknek sem volt annyi kölcsön pénze, hogy rendezhessük a számlát, s hiába kértük azt is, hogy otthonról majd törleszteni fogjuk. Végső mentő ötletnek gondoltam, hogy bemegyek a magyar nagykövetségre, s tőlük kérek segítséget. Fogadtak is, de miután elmondtam, hogy miről van szó: kölcsönt szeretnék kérni tőlük kórház- költségre, míg hazaérünk – úgy rúgtak ki, lábam is alig érte a földet. „Minek jöttek ide, ha nem volt rá pénzük?” Szégyelltem magam a magyar diplomácia nevében. (Később hallottam, hogy ha az erdélyi magyar külföldön segítségért fordul a román követséghez, ugyanúgy segítenek rajta, mintha román volna.) Nem tudom már, hogy oldódott meg a kínos helyzet, de végül kiengedték Katit, s hazautazva itthonról törlesztettük a kölcsönt. S elmondta szegény azt is, hogy pár nap múlva betegtársai bevallották, hogy tudnak magyarul, sőt, még orvos is akadt olyan, de őt hagyták végig, hogy törje a nyelvét a német beszéddel. Itthon aztán, a szülők kétségbeesése után, az orvosok újból kezelésbe vették Katit. Sógorom, Kati unokanővérének férje szintén orvos volt, s a kellő megrö- könyödés után gondozásba vette, barátait kérte föl az utólagos vizsgálatokra. Ennek eredménye lett, hogy hivatalosan is kapott fogamzásgátló pesszáriumot (ami akkoriban, különösen orvosi előírásra, ritkaságszámba ment), mert bizo- nyítva látták, hogy spermáim megbízhatatlanok. S ezzel együtt tudomásul kellett vennünk, hogy több gyereket, bárhogy szeretnénk is, a nagy kockázat miatt nem vállalhatunk, s annak kell örülnünk, hogy két csodálatos, egészséges gyerekünk született. Nagyon sajnáltam drága feleségemet, de büszke is voltam rá, mert keményen viselte el a ránk szakadt rengeteg megpróbáltatást. S kimondhatatlan hálát és köszönetet kell mondanom barátaimnak, Kovács Pistának és Kuncz Lacinak, kik még hazatérésük után is meglátogattak és érdeklődtek aziránt, hogy milyen nyomot hagyott bennünk a kudarcos bécsi út. Közben gyermekeink egymás nyakára nőve fejlődtek, s már Balázska is elmúlt másfél éves. Egy rácsos kiságy volt a „birodalma”, s napközben állandóan benne volt, meg sem próbált kimászni belőle. Hanem éjszaka! Nem tudtuk, hogyan csinálja, de túljutott a rácson, s minden reggel édesanyja mellett ébredt fel. Olyan csendesen, óvatosan tette, hogy sosem ébredtünk föl rá, csak a puszta tény volt előttünk. – S akkoriban bizony én teli voltam szorongással, mondhatni: félelmek- kel. S egy éjszaka volt egy olyan szörnyű álmom, amihez hasonló sem előtte, sem utána nem. Szoktam álmodni, szinte visszatérő álmom a szőlőskert, a gyümölcs-
