Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 11. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
34 ből édesanyám el is adta, de nem úgy, ahogy én elképzeltem. Ugyanis az idő tájt a kis szőlőgazdaságoknak semmi piaca, semmi értéke nem volt. A szomszéd Újvári Béni bácsi és Zsuzska néni 3000 forintért, azaz egy akkori átlagos havi fizetésért tudta megvenni. Ez újabb nagy csalódás volt számomra, mert éreztem benne a „kótyavetyét”. Egy időre aztán Akasztóra nem is igen mentem. Igaz, nem is igen volt hova, s főként nem miért. – Aztán Akasztó helyett egyre inkább Kecelre, Ugranyecz Gyula gimnazista barátomékhoz kezdtem járni, mivel az autóstopos csavargással nem hagytam föl, s őnáluk szinte otthon éreztem maga- mat. Édesanyja, Eszti néni és édesapja, András bácsi is szelíd, nagyon szerethető ember volt, s részben örültek is nekem, mert úgy gondolták, hogy befelé for- duló, társasági életet elutasító fiuk velem barátkozva kicsit meg fog nyílni. (Ez így is történt.) A 70-es évek elejéről van egy nevezetes utam hozzájuk. A körül- ményekre nem emlékszem, csak arra, hogy egy nyár eleji napon Kiskőrösön esteledett rám. Az esti buszjáratok már elmentek, pénzem sem igen volt, így hát egy hirtelen ötlettel arra gondoltam, meglátogatom Kecelen Gyusziékat. Persze, a soltvadkerti úton indultam el, potom tíz kilométer, s mivel szépen sütött a hold, eléggé megvilágította az utat is. De kísérőim is akadtak: balról vagy 4-500 méterre a híres „szovjetszkaja ármija ” páncélosai és páncélos járművei éjszakai gyakorlatot tartottak. Dübögött a föld, láncok csikorgása hangzott, s az égboltot meg fényvillongások és reflektorok fénye világosította meg. Végig elkí- sértek utamon, s éjfél felé érkezhettem meg Ugranyeczék liget közeli házához. Tapintat ide vagy oda, én bizony felzörgettem őket. Sötétség volt már az egész faluban. Gyula persze nem volt otthon – képesítés nélküli tanítóként dolgozott Császártöltésen, akkor végezte levelezőn a szegedi egyetemen a magyar–tör- ténelem szakot, s bizonyára már ő is a boldogok álmát aludta albérletében. De szülei, amikor magukhoz tértek, szemrehányást sem tettek. Mivel éhes és fáradt voltam, megetettek és lefektettek. Ezt követően aztán évekig a környékére se mentem Kecelnek – más dolga- im voltak. Az 1979-es év volt aztán, mikor újból arrafelé fordult „szekerem rúdja”. Azaz dehogyis szekerem, friss gépkocsim vette arra az irányt. A család óhajára – és segítségével – ugyanis autót vettünk, az Írószövetség keretének felhasználásával, ugyanis azonnal megkaptunk egy homokszínű Ladát. Kár volt a sietségért, mert aztán több mint fél éven át Kati nagybátyjának csillag- hegyi garázsában állt. Én ugyanis – a vétel is ellenemre történt – bár több mint tízéves jogosítvánnyal (sőt: sofőrvizsgával) rendelkeztem, mivel közben nem vezettem, elfelejtettem, és féltem vezetni. Ez igazolódott is, mert kénytelen voltam beiratkozni járművezetői gyakorlatra, s bizony, mindent elölről kellett kezdenem, bár vizsgát már nem kellett tennem. Ezek után hoztuk el a kocsin- kat egy barát segítségével Csillaghegyről, és még sokáig szorongva ültem a volánnál. – De egyik első, már „gépesített” utam Kecelre, Gyula barátomékhoz vezetett. S mit találtam? Minden fenekestől megváltozott. Szülei eladták a régi házat, és a vasúti bejárati út mellett újat vettek. Gyula befejezte az egyetemet, hazaköltözött, feleséget is hozott, s mindketten az itteni iskolában tanítottak,
