Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2018 / 11. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek

28

nem volt. De ezeknek az utaknak irodalmi vetülete is volt. Ugyanis a

Forrás

nál,

a város egyre rangosabb irodalmi lapjánál egyre mozgalmasabb élet alakult ki,

Varga Mihály főszerkesztésében. Egy laza társaság kezdett összeállni a lap von-

záskörében, mégpedig Buda Ferenc, Hatvani Dániel, Zám Tibor – Buda Feri föl-

dije –, Kunszabó Ferenc, Szekér Endre „tanár úr”, Goór Imre képzőművész, s a

magam személyében. Ez időben történt az Írószövetség vezetőségében, hogy –

ha jól tudom – Lengyel József fölvetette a kérdést: van-e az Írószövetségnek fia-

talabb tagja, mint amilyen korú Petőfi Sándor volt, amikor meghalt. Hát bizony

nem volt, és célként jelölték meg a szövetség fiatalítását. Ezzel körülbelül egy

időben tették létrehozandóknak a vidéki folyóiratok körül kialakuló, egy-egy

tájegységet képviselő íróemberek hivatalos vidéki körökbe való megszervezé-

sét. Ezek közül az egyik – talán a legfontosabb – a

Forrás körül csoportosuló

alföldi írócsoport megalakítása, amihez engem is számításba vettek. Igen ám,

de nem voltam írószövetségi tag, mert ehhez, s bizonyos számszerűségi kvótá-

hoz kötötték a csoportok megalakulását. Velem lett volna ki az alföldi csoport,

a Forrás-kör létszáma. Semmi baj – mondták az Írószövetség vezetői –, azonnal

be kell léptetni. Az Irodalmi Alapba már fölvettek – ezt szorgalmaztam, mert

így jutott családom az akkori törvények szerint

SZTK-kezeléshez, s ez biztosí-

tott számomra személyazonossági igazolást, bejegyzett munkaviszonyt, lévén,

hogy ez volt az Írószövetség gazdasági háttere, mintegy szociális biztosítéka.

– Mikor éppen bent jártam a szövetségben, felszólítottak, hogy azonnal írjam

meg felvételi kérelmemet. Addig huzakodtam, hogy nem tudom, azt hogyan

kell, míg Funk Miklós, az Alap akkori igazgatója elkáromkodta magát, becipelt

a gazdasági ügyeket intéző irodába, ahol írógép is volt, s ő maga írta meg, ada-

taimat kérdezgetve, az írószövetségi felvételemhez szükséges kérvényemet. Így

lettem írószövetségi tag, s így alakulhatott meg az Alföldi Írócsoport.

És ha a

József Attila-

díjat akkor nem kaptam is meg, megkaptam mást. Akkortájt hoz-

ták létre Győrött a Radnóti-díjat, aminek három fokozata volt. Legfőként a fődíj,

amit Juhász Ferenc kapott, aztán egy középdíj, amivel Buda Ferit jutalmazták,

s végül az elsőkötetes költők díja, amit én kaptam.

De ha már az akkori barátságaimat veszem számba, kihagyhatatlanul szólni

kell a csodagyerekként feltűnő Bari Károlyról. Én magam is tizenévesen írt

verseit – s a későbbieket is – zseniálisnak ítéltem. Megismerkedésünk körülmé-

nyeiről semmi emlékképem nincs. De tudtam, miként sokan mások is, hogy a

kommunista hatalom körei, valamint az akkori ún. „liberálisok” is meg akarják

nyerni, vagyis ki akarják használni. Szerencsére ennek Karcsi is hamar tudo-

mására jutott, s szembekerült velük, s ezzel a kezdeti nagy ajnározásnak vége

szakadt. Bátran szembeszállt az őt „futtatni akaró” kommunista párthatalom-

mal, aminek következménye lett, hogy a művészeti főkorifeus, Aczél György

„elvtárs” szinte hajtóvadászatot indított ellene. Ebben az időben nagyon jó

barátok voltunk, ha hazament Bükkaranyosra, leveleztünk, s egyik kötetének

mottóját is –

„Szolgál az ének és kiszolgáltat” – tőlem vette. Elfogadtam származá-

si körülményei által meghatározott furcsaságait, jellegzetes etikai magatartását,

s hogy bátran, olykor kihívóan is bátran vállalta és képviselte cigány mivoltát

és népének kultúráját. Szembeszegülő magatartásának szinte törvényszerűen