Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 11. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
29 az lett a következménye, hogy kialakult benne az üldözési mánia és a minden hivatalossal szembeni gyanakvás. S így történhetett meg egy olyan eset, amibe szégyenszemre engem és Utassyt is „belerántott”. Elkezdte fölháborodottan mondani, hogy a kecskeméti Forrás nak küldött, kényes tartalmú verseiről a miniszteriális szervek előbb tud tak, mint azok megjelentek volna – vagyis a főszerkesztőt, Varga Mihályt megvádolta, hogy „beépített ember”. (Ez annak idején nem volt rendkívüli, így hihető is volt.) Hármasban: Utassy, Bari Karcsi és jómagam, teli fölháborodással azonnal leutaztunk Kecskemétre, megkeres- tük Buda Ferit, s ő azonnal összehívta az elérhető Forrás-körösöket, persze leg- előbb Varga Mihály főszerkesztőt. „Rögtönítélő bírósággá” alakultunk, s a vád elhangzása után a csak hebegni-habogni tudó Varga Mihályt közös akarattal azonnal leváltottuk, helyette Hatvani Dánielt választva meg a folyóirat élére. (Elégedetten utaztunk vissza Pestre, de Buda Feri későbbi közléséből tudom, hogy alaptalanul vádaskodtunk Varga Mihály ellen – akinek egyébként fontos szerepe volt a Forrás létrejöttében –, ez is Bari beteges hazudozásainak volt egy szeme.) Barit egyébként hamarosan, egyértelmű megtorlásként, büntetésül, Aczél elvtárs besoroztatta katonának, ahol az elviselhetetlen hatalmi „kiszú- rások”, megpróbáltatások közepette fölvágta az ereit. Megmentették az életét, és gyorsan le is szerelték. Nagyjából körülbelül eddig tartott barátságunk. – Ugyanis fülébe jutott egy fiatal pályatársunk által rosszindulatúan elmondott eset, mely szerint mi Utassyval jót nevetgéltünk az ő katonasorsán. Ez úgy igaz, hogy amikor elképzeltük gyereki méretű, gyenge adottságú „antikatona” mivoltát a magas akadályon történő átjutás, átmászás gyakorlatával, valóban megnevettetett bennünket, annyira irreálisnak tűnt előttünk. De ebben több volt az együttérzés, ismervén a fizikális adottságokat. S Karcsi aztán, örök haragot fogadva ellenünk, eltűnt az életünkből. – De előtte még – színművésze- tis hallgató lévén – összeismertetett a Színház- és Filmművészeti Főiskola két tehetségesnek ítélt hallgatójával. Egyikük Hegedűs D. Géza volt, akivel néhány találkozás után közösen hoztunk létre a Fiatal Művészek Klubjában egy emlé- kezetes Nagy László-estet (nem sokkal előtte hunyt el), én szerkesztettem, Géza adta elő a verseket – nagyon jó szavaló volt. Mivel azonban sok, a főiskolán fölszedett manírt vettem észre nála, ez elidegenített tőle, s többet nem kerestem. (Ő sem engem.) A másik fiú egy színész-rendező szakos, szőkés, suhancforma hallgató volt, Horváth Péter, aki ráadásul még elbeszéléseket is írt, méghozzá biztatóakat. Vele nagyon sokáig kitartó barátság alakult ki. Színházi emberek gyereke volt – apja rendező egy vidéki társulatnál, édesanyja ugyanitt neves színésznő. De zaklatott családi életük miatt gyermekeik – Péternek volt egy öccse is – nevelőintézetben nőttek föl, mint Ratkó Jóska. Horváth Péter többol- dalúan is tehetséges ember volt, és nagyon összetett alkat. Ennek megfelelően élete is igencsak változatos volt: hol játszott, hol rendezett, hol sikeres vígjáté- kokat írt, aztán regényeket és rádiójátékokat is. S mindemellett szenvedélyes játékos is volt, s a vitorlázás szerelmese, leginkább a Balatonon, de egyszer a tengeren is kipróbálta magát és hajóját, amire rengeteget költött. Több drá- májának bemutatóján ott lehettem, néhány rendezését is láttam, s hajójában is ültem. Igazi sikere azonban – bár megérdemelte volna – nem volt. Mondhatni:
