Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 11. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
27 nincs bűnöm, ha van. Vagy megfordítva: Mért van bűnöm, ha nincs. Szörnyű, magam vesztő állapot volt ez, amikor már magam is gyanús lettem magam- nak. Nem derült ki, máig nem derült ki a „miért”, de azt is észrevettem, hogy néhány ember az utcán mellettem elmenve köp egyet. Véletlenül? Nagyon szenvedtem, s ezen az sem sokat változtatott, hogy egy alkalommal az Ugocsa utcai Közértbe menvén, egy jóképű „snájdig” úr megszólított, hogy az akkor a Közért mellett működő kiskocsmában meginnék-e vele egy pohár bort. Némán mentünk be a kimérésbe, az ivópult mellett állva némán ittuk meg borunkat, s az „úr” akkor sem mutatkozott be, mikor kézfogással elbúcsúztunk. Aztán olyan is volt egy alkalommal – talán a Rádióba mehettem –, a Kálvin téri met- róállomáson összefutottam Fodor Andrással, aki gratulált, és újságolta, hogy József Attila-díjat fogok kapni, mert az Írószövetség választmánya egyértelmű- en ezt szavazta meg. (Nem lett belőle semmi: Veress Miklós kapta meg helyet- tem.) Vagyis nagyon változatos, nyomasztó napokat éltem meg. Az író-olvasó találkozókra meg jöttek a meghívások, s legtöbbször magamban el is mentem. Kettőre emlékszem vissza különösen. Az egyik Törökszentmiklósra szólított, s a verseim felolvasása közben sírógörcs kapott el, s ennek hangulatával ért véget a találkozó, ahol pedig szép számú közönség jött össze. Egy együttérző „kultúrmanus” vigasztalgatott, s az állomásra is kikísért, mert szörnyen szé- gyelltem a dolgot. Ez még néhányszor előfordult, aminek az lett a következ- ménye, hogy igyekeztem faarccal, színtelen hangon felolvasni verseimet. (Ez Utassynak is feltűnt, mikor néhányszor közösen szerepeltünk. Ő mint egy előadóművész, érces hangon adta elő verseit, én meg fakó, hangsúly nélküli módon igyekeztem túllenni a felolvasásokon. Többször is szóvá tette utána, hogy hogyan lehet ilyen jellegtelen módon saját verset mondani. Pedig én csak arra ügyeltem, nehogy megint elsírjam magam.) – Aztán Kecskemétre is szólí- tott, szólóban egy meghívás. Magáról a találkozóról semmi képem nincs, nem úgy arról, hogy „házigazdám”, ha jól emlékszem, Heltai Nándornak hívták, meghívott egy kis külön beszélgetésre magukhoz. Mikor lanyhult a beszélgeté- sünk, fölvetette, hogy nem találkoznék-e szívesen Buda Ferenccel, aki addigra kecskemétivé lett, s az Állampusztáról való szabadulása után pár évvel kiadott Füvek példája című kötetét már rongyosra olvastam. Már azt is nagy költő mun- kájának tartottam. Hogyne akartam volna vele személyesen is találkozni! Heltai telefonált, s hamarosan berobogott (úgy értsd: valósággal berobogott) maga Buda Ferenc. Még szólni sem igen szóltunk, csak hosszasan átöleltük egymást, mint valami rég nem látott testvérek. És ebbe predesztinációszerűség nyilvá- nult meg, mert arra sem kellett sokáig várni, hogy ő öccsének, én őt bátyám- nak ne fogadjam. Persze Heltaitól hamar búcsút vettünk, s Feri átkísért akkori lakásukba. Egy szörnyen lelakott, szűk, emeletes tanácsi házban laktak, emeleti lakásban. Viszont megismerkedhettem drága feleségével, a törékeny testalkatú Mártikával, s akkori családjával, mert az még a továbbiakban is egyre bővült. De végül is, ennek okából is, a város külterületén, a Zászló(!) utcában jutottak egy méltóbb családi házhoz, ahol én (csavargó életmódom szerint is) sokszor megfordultam. Ilyenkor Feri – mert az ételt megrendelésszerűen egy kifőzdéből hozatták – saját adagját osztotta meg velem, mert pénzem ebédre persze soha
