Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 11. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
26 „elvtárs” is, amit én csak onnan tudok, hogy Mózsi Feri egy emlékező írásában szóvá teszi: nem gondolta volna, hogy az „elvtárs” milyen ügyesen bánik a kisbicskával, a kenyeret, sült szalonnát és hagymát eszegetvén.) De Mózsi Feri, akivel a futballpályán kívül asztal mellett is jól összemele- gedtünk, legelőbb is édesapjának, Sánta Ferencnek mutatott be. Ahol korábban találkozhattunk volna, az Eötvös Kollégium könyvtárában, nem találkoztunk. Meglepett, mennyire tájékozott írásaink között, különösképpen a mi, a Kilencek írásait illetően. Jó benyomást tehettem rá, mert hosszasan beszélgettünk, s azt is megkérdezte, ki a legjobb barátom. Mondtam, hogy Utassy József, mire egy nagy mutatvánnyal lepett meg. Fogott egy írólapot, amivel függőlegesen kétfelé osztotta Utassy arcképét, s mutatta, mennyire mást mutat a kép bal és jobb olda- la. A bal oldal a rendes, mindennapi arcát tükrözte, míg jobb fele kissé ijesztő, morcos képet mutatott. Befejezésül arra intett Sánta Ferenc, hogy óvakodjam tőle, ne hagyjam magamhoz nagyon közel. (Ezt persze, sajnálatos módon, nem fogadtam el, se meg.) Ezt követően aztán hamarosan megismertetett Ratkó Józseffel, aki a család nagy barátja és pártfogoltja volt, s ha Pesten járt, mindig náluk vendégeskedett, a Balzac utcai lakásukban. Ez pedig gyakran történt, mert Jóska nagyon mozgékony életet élt , Pesten született bár, a nagykállói könyvtár igazgatója volt, s a tiszadobi gyermeknevelő intézetben nőtt fel, mint zaklatott sorsú család kisfia, ugyanakkor viszont nagynénje volt a „miniszter asszony”, akiről később verset is írt. Aztán hamarosan ő és nagy barátja, Mózsi Feri össze- ismertettek Gencso Hrisztozovval (Ratkó humoros megnevezésében „a magyar állambolgárral ”), aki szálas, magas ember volt, nálam pár évvel idősebb csak, s ösztöndíjasként nyelvet tanulni és a magyar irodalmat fordítani szándékozott. Akkor már összevissza járta Magyarországot, különösen az Alföldet, maga is verseket írt (bár Bulgáriában ezt ambivalensen fogadták, azaz nem jól fogadták). Még trák születését is lehetségesnek tartotta. (Végül egy se itt, se ott helyét nem lelő, kicsit megkeseredett ember lett, aki már csak látogatóba járt haza, s hosszú ideig Ratkó Jóska segítségével a tiszadobi gyermekotthonban húzta meg magát mint nevelőtanár, és bár magyarul nagyon jól nem tanult meg, hatalmas mennyiségű verset és prózát fordított bolgárra , köztük a teljes Sánta-életművet.) Nekem ez az ismeretség, ami barátsággá is vált, sokat jelentett, az első külföldi „költő” is volt, akit ismerhettem, s ő fordította először verseimet, én meg persze az övéit, aminek „nyersét” nagy alapossággal próbálta magyarázni. Egész életünkben végigkísértük egymás sorsát.) Azután az 1970-es év számomra nagy jelentőségűvé vált. A legfontosabb, hogy – majdnem egy hónappal túlhordva – megszületett egészségben fiam, Balázs. És ugyanekkor jelent meg első önálló kötetem, a Gazdátlan évszak , a Nagy László közbenjárásával a Móra Kiadónál, Kormos István szerkesztésé- ben létrehozott új sorozat: a Kozmosz Könyvek első darabjaként. (Ez a sorozat aztán nagyon nevezetes lett irodalmi életünkben, mert sorra ennek tagjaként itt jelentek meg a korszak elsőkötetes költői.) De nem sokkal utána, mintha meg- változott volna identitásom – pedig én cseppet sem változtam –, kezdtem úgy érezni magamat a mindennapokban, mintha én nem én lennék. Úgy viselkedett velem a környezetem. Állandóan József Attila soraira kellett gondolnom: Mért
