Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 10. szám - Kozma Huba: Szörnyű időket éltünk (Gálfalvi György: Kacagásaink) - A. Gergely András: Hogyan természet a társadalom, s miként társadalom a természet?
127 Ferenczes Istvánnal, Pusztai Jánossal. Ezek a beszélgetések, melyekben ugyancsak rendre talál a szó, még mind a Közép-Európában bekövetkezett politikai változások előttiek. Aztán fordul a kocka, a kötet második felében őt kérdezik. Pályájáról, közéleti szereplé- séről, s arról, hogyan dolgozza fel lelkileg és valóságosan a kézhez kapott titkosszolgálati jelentéseket. Beszédesek az interjúk címei is: Művekkel szegülni ellene a pusztulásnak (Beke György), A Securitate árnyékában (Szakolczay Lajos), Bizonyosság egy bizonytalan világban (Máthé Éva), Az ellenállásba vetett hit nem tűnhet el (Nagy Miklós Kund), Otthon fogunk kihalni (Tóth Pál Péter), Mindig közel engedtem magamhoz a kételyt (Láng Orsolya), Illúziók nélkül (Novák Zoltán Csaba). A Gálfalvi György pályáját és életét végigkísérő gondok és nyomasztó, álmait is meg- keserítő viták víziói társulnak mellé mindennapjaiban. S hogy ez nem csak önsajnáló panaszkodás a kérdezőinek adott válaszaiban, elég a háza kerítése mellé épített jelképre utalnunk, az őrtoronyra, amit a szomszéd, a mindenható Securitate emelt, nyilvánvalóan önmaga védelmében a megfigyelt célszemély kerítés énél , örökös üldözési tébol y ában . Mert fordított világ volt ez, mint a diktatúráké általában. Időnként – meséli el visszatérő álmainak egyikét Beke Györgynek 1989-ben a Szerző – azt álmo dom, hogy győztünk – nem lehet tudni egészen pontosan, mit jelent ez a győzelem, hiszen álomról van szó, s ebben ugye nincsen logika, de a megváltozott helyzetben én ismét azon kapom magam – s azon kapnak mások is –, hogy különvéleményem van (például azt hangoztatom, mi nem bánhatunk úgy a legyőzöttekkel, ahogy ők bántak velünk) , ezért falhoz állítanak, ahol természetesen elutasítom, hogy a szememet bekössék, így utolsó pillantásommal még tisztán láthatom: a kivégzőosztagot Hajdú Győző vezényli. A kollaboráns Hajdú Győző, az Igaz Szó örökös nek hitt főszerkesztője. A több mint két évtizeden át a marosvásárhelyi folyóiratnál munkálkodó Gálfalvi Györgyöt balázsferenci örökségként a közös nekivágás kecsegtető kalandjának reménye teszi pompeji katonává. Őrhelyét, a folyóiratot, szerző- és honfitársait, a Szülőföldet hűségesen őrző honvéddé. Nemegyszer főtiszti beosztásban. Mert a közép-európai , nemegyszer forradalomnak is nevezett változások során, a korábban háttérbe szorítottak közül természetszerűen t öbben vezető szerepet vállalnak. Gálfalvi György alapító tagja lesz még a diktátor kivégzése előtt szülővárosa ellenzéki pártjának, f ősze rkesztő-helyettese a Látó ra átkeresztelt Igaz Szó nak, nem futamodik el a sorjázó feladatok elől. A Beszélgetéseink harmadik részében a két tucat- nál is több, hosszabb-rövidebb interjúkból mozaikszerűen kirajzolódik Szerzőnk kénysze- rű közéleti szerepvállalása. Mert az első sorban járók nem menekülhetnek a rájuk aggatott titulusoktól. Ám hamarosan kirajzolódik az is, hogy a kamaszkorától írónak készülő Gálfalvi György egyre inkább kihátrálna m ár a napi politikából, hiszen neki dolga, rendelt feladata nem ott, hanem az irodalom mezején lenne. Valamikor – írja kötetvégi monológjá- ban – ellenállónak számítottam. Ma mások számítanak akkori ellenállónak. De a szembeszegüléssel, az ellenéléssel alanyi jogon megszerzett belső szabadság semmihez sem hasonlítható mámora, a bajtársiasság, a bizalom, az egymásra utaltság emlékei a mai napig melegítenek. A muszáj Herkulesként vállalt kényszerű feladatok az ( élet )veszélyek elmúltával gyor- san gazdára találnak, az egykori Kelemen-Gherasim teheti azt, amire mindig is készült, egymás után jelennek meg kötetei. Az Erdélyben jelentős hagyományokkal rendelkező eml ékirat-irodalom jelesei – Apor Péter, Bethlen Miklós – nyomában haladva hiteles szem- tanúként örökíti meg a számunkra rendeltetett kort, A szörnyű időket , amelyben éltünk.
