Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 1. szám - Luchmann Zsuzsanna: Hét etűd a halálra (Jenei László: Díszössztűz)
125 tölt, a gyerekszobák ablakait fürkészi. A könyvtári paraván mögött az (orv)vadász mutatja meg magát, a szó minden jelentésében: „Állt a polc előtt, olvasta a címeket, közben a paraván felé sandított. Szinte felperzselte a vékony gyerekhangokból összeálló zaj, ajzották egy-egy testnek a résekben feltűnő metszetei, a ruhák összefolyó színei. […] Hunyt szemmel oldalazott tovább, a paraván mögé szimatolva, széljárást mérve, becserkészni, ami odaát van, mert ami áramlott felé, az bizony félreérthetetlen volt. A selymes biztonság és a vadszag párosítása felrobbantotta az érzékeit, beomlott minden, amit tartósnak vélt, olyan ez, mintha egyedül ő tudná a világon, hogy valaki életveszélyben van. És azt már megtanulta, ezek milyen könnyen továbbszőhető történetek.” Mert Florin gyermekgyilkos is, sejthetően háromszoros. Nevelt kisfiát vízbe ölte, s ő maga akkor lett halott, amikor a régi nyomokat keresve szertartásosan alámerült a pisztrángosba (csontos-lemezes réteget, halotti maszkot kapott az arca). A víz (a vízi halál) is visszatérő motívuma a Díszössztűz nek. Többnyire úgy jelenik meg – ahogy Florin vonatkozásában is –, mint a tudattalan jelképe, a „ késztetések uralta test folyadéka ”, vagyis az állatisággal terhelt testiség képe (C. G. Jung). Ott gyülemlik a Szabályos csalódások fürdőszobájának kádjában, s lényegül át az áhított forgatás vízpartjává, ami fölött viharos erejű szél terelgeti Adam „ statisztái felé az egymás feketeségét hizlaló baljóslatú felhőket”, és ott van a Hátranéz, s mire lát vízi hullás jelenetében is, a Márk evangéliuma 5,1-20 versének (a gerázai megszállottról és a disznócsordáról szóló) parafrázisában. Az elkövetett vagy elszenvedett bűn mint a haldoklás, a halál tudatalattit birtokba vevő előzménye szinte kizárólagosan a XX. századi pszichoanalitikai iskolák (mindenekelőtt a freud-i és Ferenczi Sándor-i hagyomány) gyerek-szülő viszonyra fókuszáló közelítéseiben van jelen. A Jenei-szövegek identitásainak pszichopatológiája, elfojtásokkal, bűntudattal és komplexusokkal terhelt személyiségük működése minden esetben visszavezethető meghatározó gyerekkori kapcsolataik zavaraira. Jellemzően ilyen az anyának gyerekeitől való eltávolodása, a gyerekek magánya, vagy az ellenkezője, a szülők nem szűnő szorítása, az apák túlzott elvárásai. Ezek aztán átrajzolják a személyiséget, változatos nyomokat hagyva abban a szülők (halála) iránti steril érzéketlenségtől a saját halál megalkotásának vágyán keresztül az apákkal és anyákkal szemben érzett „ rituális gyűlölet ”-ig. Különösen érdekes ebből a szempontból a kötet címadó írásának apa-fiú kapcsolata, ami annak ellenére a fiú monológjából bontakozik ki, hogy színi tanulmányaiból tudja: „ A monológ olyan, mint bezárkózni a tudat előszobájában, nincs semmi átjárás. ” ( 204. o.) A benne hivatkozott wedekind-i „gyermektragédia” ( A tavasz ébredése) a hipokrita polgári nevelés és a kendőzés kultúrájának időtlenségére figyelmeztet. Az egészséges gyermeki fejlődést megakadályozó szülői szemlélet („ Amennyire lehetett, a nőt néztem, de apámékat láttam, ahogy engem örökkön őriznek. Használnak arra, hogy őrizzenek…” 237. o.), a „ tulajdonosi felügyelet” természetellenessége itt egyben sajátos életellenességet is jelent. Az apa ugyanis „ a funerális emlékhelyek megszállottja, vagyis virtigli temetőbuzi ” (218. o.), akinek ráadásul „ mindent meg kellett érintenie, nem volt neki elég a könyv, a fotó”, az anya a webkamerák és a megfigyelések szerelmese – a gyerek pedig velük járja Európa temetőit. Egyetemista korára egész élete sikertelen meneküléssé válik a szülei elől, férfivá válásának folyamata pedig megannyi kudarcos felszabadulási kísérletté „ a halál rabszolgája ”-lét fogva tartó kötelékei alól: próbálkozásai képtelenek kilépni a pusztítás, a pusztulás, a halál közegéből. Ha valóságos térhez és időhöz nem is köthetőek Jenei László etűdjei, aktuális valóságunknak számos problémája ott feszül bennük. Ezek a kérdések azonban (mint művészet és hatalom, politika és bűnözés viszonya, félelemkeltés és migráció, eltérő kultúrák egymás mellé kényszerülése, félelem és terrorizmus, függőségek és beteges hajlamok, tehetség és működésképtelen kapcsolatok) nem a diskurzus tárgyaiként jelennek meg, sokkal inkább közeget és anyagot szolgáltatnak közös perspektívájuk, a halál változatos ábrázolásához – mindig annak a társművészetnek a kompozicionális és látványelemeivel,
