Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 1. szám - Luchmann Zsuzsanna: Hét etűd a halálra (Jenei László: Díszössztűz)
122 A francia író-filozófust Lapis József is idézi Az elmúlás poétikája. A haláltapasztalat esztétikai közvetítettsége a két világháború közötti magyar költészetben című könyvében (Debrecen, 2014. 18. l.). A jelentős líratörténeti korszakot az emberi végesség belátásának gondolatrendszere felől újrainterpretáló szerző a továbbiakban azt a bölcseleti megfontolást, amely szerint a saját halandóság megalkotása döntően a másikkal mint halandóval történő találkozás következménye, a Paul de Manra emlékező Jacques Derrida egyik tételével kapcsolja össze: „ A másik halála mint az én halálom vagy a mi halálunk lehetőségéből tudom meg a másikhoz és az emlékezet végességéhez fűződő viszonyomat. ” (Uo.) Egy interjúválaszból ítélve ( Extrém nyomásviszonyok uralkodnak benne. Jenei Lászlót Bartók Imre kérdezte ) nem áll távol ettől az értelmezéstől sem Jenei gondolkodása a halálról: „… meg kell hosszabbítania az életét annak, aki túléli valakijét. Ehhez jó adag meggyőződés kell, meg idő, hogy végül majd meghatottság nélkül tegye a dolgát. Ez is a halál, a meghatottság áramlása ki-be, ráadásul ez természetes, mintha lélegeznénk. És engem egyébként ezért érdekel különösen a temetés, mert a processzus ezt az életszakaszt előlegezi meg kicsiben. ” A Díszössztűz valamennyi írásában temetnek és temetkeznek – többnyire élve: a haldoklás, a lebomlás-lebontódás testi-lelki tüneteinek, „halotti pompá”-jának érzéki-vizuális megtapasztalhatóságában. A szereplők saját személyiségük élőhalottjai, kívül az általános emberi koordinátákon, jellemzően úgy pozícionálva, ahogyan a Marad reggelre minden szemtanú-én elbeszélője (mert végig a másikra összpontosítja a figyelmét) vonatkoztatja a drogfüggő Ludira: „ Interakcióra képtelenül nem jut messzire az ember, és a társadalom mes zsze van, messze van, szokta motyogni, ha gyorsulni kezdett.” (147. o.) Vagy ahogy a hasonló narrációs megoldású Temet, érlel anyafigurája vonul ki a konvencionális életkeretek közül: „ … elhanyagolja társadalmi kötelezettségeit, lemond a világról. ” Ennek a kívül levésnek a kötet temetőfelfogását tekintve is jelentősége van. A Díszössztűz ben többféle vonatkozásban jelenlévő Michel Foucault Más terekről című munkájában definiálja a heterotópia fogalmát a tér olyan valóságos fajtájaként, amely minden egyéb térrel kapcsolatban áll, mégis minden helytől különbözik, illetve ami egy adott kultúrában megtalálható minden helyet egyszerre képvisel, mégis kívül esik mindenen, amire reflektál. Az elmélet negyedik alapelve szerint a heterotópiák általában az idő feldarabolásával járnak, és működésük akkor teljesedik ki, ha az embernek a hagyományos emberi időhöz való viszonya abszolút törést szenved. Ebből a megfontolásból jellemzően heterotopikus hely a temető: ideje ugyanis az emberi élet véget értével kezdődik, attól a töréstől, ahonnan az egyén soha „nem szűnik meg feloszlani és eltűnni”. A temetőnek mint helynek a kötet egészére kiterjedő, erős szövésű allegorikus- metaforikus jelentéshálót létrehozó funkciója van; szenzuális-érzéki jegyei a bomlás, a pusztulás valóságelemeinek látható, hallható, tapintható, ízlelhető nyomait hagyják a szövegek mintázatán. Legbensőbb lényegét tekintve azonban olyan helyként jelenik meg, amelyet Foucault a deviancia heterotópiájaként határoz meg. A francia filozófus térelmélete azokat az embereket utalja ilyen helyekre (pl. pszichiátriai klinikák, börtönök), akiknek a viselkedése eltér a közösség által elvárttól – Jeneinél a halál helyei válnak ilyen életterekké. Itt fel sem merülnek a konvencionálisan hozzájuk köthető kérdések, mint a szakralitás, a hit, a gyász, a kegyelet vagy emlékezés gesztusai. Ezek a temetők előremennek az élőkért, behatolnak a világukba, egyre nagyobb tereket foglalnak el belőle (a Kilátás a Miamazonról városát szinte bekebelezik), bárhol lehetnek, mert mindig ott vannak, ahol az őket megképző személyiség – kívül minden más helyen, kívül a legáltalánosabban vett emberi közösségeken. Ezek a valóságra tükörként reflektáló helyek sokszorozódnak, szóródnak, multiplikatív működésükkel egész hálózatot hoznak létre a szövegek terében – s meg lehet kockáztatni –, világértelmezési kísérlet tárgyaivá és eszközeivé is válnak.
