Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 1. szám - Luchmann Zsuzsanna: Hét etűd a halálra (Jenei László: Díszössztűz)
121 Luchmann Zsuzsanna Hét etűd a halálra Jenei László: Díszössztűz Pontosabban hét filmetűd, amennyiben a Bluebox filmes eszközökkel szerveződő monstre kompozíciója után a Díszössztűz írásai változatok egy téma vizuális megjelenítésére. Az etűd műfaj használatát Jenei László új könyve kapcsán több szövegalakító jellemző is indokolhatja. A kötet olyan – a filmnyelv elemeit kitüntetetten érvényesítő – darabokat fűz egybe, amelyek ugyan ezernyi szállal kötődnek a nyers, sőt gyakran brutális valósághoz, de nem a referenciális térben és időben zajlanak, hanem az ember belső valóságában, a pszichében, és minden rétegüket áthatja a sokféle megjelenési formát öltő finom artisztikum. Ugyanakkor érvényes rájuk az etűd egy másik közelítésből adódó jelentése is: az írások tanulmányok egy témáról, magukon hordozva és felmutatva a megformálás sajátosságainak, a szerző virtuóz technikai képességeinek a jegyeit. Egyetlen téma, a haláltapasztalat, az embernek a halálhoz való viszonya, hétféle megformálás – s a szövegek mindegyike igazolást nyújt arra is, hogy a jó etűdben a gondolat és technikai apparátus kölcsönösen feltételezik és inspirálják egymást. A kötetkonstrukció zártságát és koherenciáját egyfelől a benne érvényesülő szekvencia- elv eredményezi a haláltéma folytonosan másként történő ismétlődésével, az elmúlásnak mint az élet egyetlen viszonyítási alappontjának esztétikai közvetítésével. Másfelől az a gyakran rejtvényszerűen jelenlévő, gazdagon rétegzett médiumközi (és tudományközi) utalásrendszer erősíti, ami már az eddigi Jenei-életműben is poétikai funkcióval bírt. A kötetben végig érvényesülő filmes látásmód és az antropológiai érdekeltség mellett így szervezi az egyes szekvenciákat az építészet ( Temet, érlel ), a mitológia ( A kihordó ), a képzőművészet-irodalom-zene hármassága ( Hátranéz, s mire lát ) a filmművészet ( Szabályos csalódások ), a színházművészet (Díszössztűz ), az archeológia ( Marad reggelre minden ) vagy mindezek hiánya ( Kilátás a Miamazonról ). A Díszössztűz tudatfolyamainak diskurzusában megkerülhetetlenek a halálról való beszéd, a filozófiai thanatológia kérdésfeltevései és értelmezési kísérletei. Ezek alapján úgy tűnik, a szerzőre a XX. századi bölcseleti gondolkodásnak azok az eredményei hatottak, amelyek a heideggeri „halálhoz viszonyuló lét” (a halálhoz előfutó lét) kategóriájából kiindulva a halált nem az élet végpontjaként, hanem olyan szükségszerű és értelemszerű mozzanataként határozzák meg, amely az élet értelmezésének lehetőségét adja. E tekintetben Jenei László gondolkodása talán Maurice Blanchot halálfelfogásához áll a legközelebb, aki azt mondja A halál tere és a mű című írásában: „ Az emberi horizonton a halál nem adott – meg kell valósítani; feladat, melynek tevékenyen nekilátunk, mely az uralmunk és tevékenységünk forrásává válik. Az ember meghal, ez semmi; de az ember a halála felől létezik, szorosan odaköti magát a halálhoz, olyan kötelékkel, melyről ő ítél, megcsinálja a halálát, halandóvá teszi magát, és ezáltal szerzi magának a képességet arra, hogy létrehozzon, s hogy értelmet és igazságot adjon annak, amit létrehozott. ”
