Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 10. szám - Vári Attila: Fekete ember
11 „ Apám pedig arra kért, mindig tartsam szem előtt: a balsors az emberek legfelsőbb s legalsóbb osztályait sújtja leginkább. A középrendűek még a csapásoknak és a gyarlósá- goknak is sokkal kevésbé vannak kitéve. Nincs részük annyi testi és lelki betegségben és gyötrődésben, mint azoknak, akik fényűzően és kicsapongva élnek, vagy szegényen, nehéz munka mellett éheznek és szükséget szenvednek. Utóbbiakra természetes módon hoz gyöt- relmet ez az életvitel”. Emlékezett, hogy Barbara azt mondta, hogy ők nemzedékek óta középosz- tálybeliek, tehát nem kellett volna megtörténnie annak, ami megtörtént velük, s mindig hozzátette: – Most már az utolsó szavak vonatkoznak ránk, ha egyáltalán életvitelnek lehet nevezni ezt a polgári osztály alatti, társadalmon k ívüli létformát. Nem találod úgy, hogy túl ságosan is elegáns ez a formula annak kifejezésére, ahol vagyunk, amiben élün k? – kérdezte, aztán hozzátette. – Ezek szerint életvitel lenne, leg- alábbis Defoe megfogalmazása alapján az a halálmenet is, a Duna-deltában? Akit megfosztottak a szabadságától, annak nincs életvitele, még létformája sincs, a tengődők nem ebbe a kategóriába tartoznak – mondta ki a szentenciát. Úgy érezte, hogy az egyre erősödő gyász érzésének rabja, s úgy találta, hogy ez már nem a létezés formája, hanem a halál bármikor i bekövetkeztének, biztos eljövetelének elfogadása. Tudta, hogy amiben él, a lét és a semmi közötti , ideig- lenes nyugalmi állapot. Ahogy teltek a Barbara nélküli napok, egyre sötétebbek, már-már feketék lettek a gondolatai is. Úgy olvasgatta a református Bibliát, hogy abban remény- kedett, hogy miközben a Szent Könyvet olvassa, meghallja majd az elhívást, mert nem akart önként véget vetni az életének, amelyet immáron nyűgként élt át, sat- nyuló izmainak mozgását korlátozó bört ö nében, s egyre céltalan abb napjainak csendjében. Ha nem remete módjára élt volna, úgy érezte, hogy el kellene bújjon a kegyet- len világ elől, de ahová rejtőzhetett volna, az árnyék volt, Barbara árnyéka, s a gyász feketesége miatt azt kívánta, hogy lelke után a teste is engedelmeskedjen ennek a mindennapjait kitöltő feketeségnek. Hogy semmi se maradjon színes ebben a fekete árnyalatait felvonultató életében. Észre sem vette, hogy sötétedik az egész teste, s a napok múlásával egyre feketébb lesz. A kézfején látta meg először a változást. Lecsatolta karóráját, ahol mindig fehérebb maradt a kerti munkák közben is a napégette bőre, de egyenle- tes volt karjának kormosan fekete színe. Nem érdekelte a dolog, lefoglalta, hogy mindent Barbara kedve szerint végezzen a ház körül. Aztán, amikor egyik nap belenézett a megfakult tükörbe, egy fehér hajú öreg néger elkínzott arca nézett rá a foncsorát vesztett homályból. Nem egy festékkel feketített arcot látott, hanem egy igazi afrikait. Fehér haja miatt, amelyet sikertelenül próbált rövidebbre vágni a konyhai ollóval, s amely lépcsőzetes lett, attól, hogy nem érte el egyenletesen mindenhol a fejét, olyasmit mutatott a tükörképe, mint amilyenek azok az öreg feketék lehettek, akiknek koruk miatt ritkulni kezdenek a göndörséget alkotó hajszálaik. Olyan néger arc volt, akin látszott, hogy a harcát megvívta. És nem is a tükörképnek, hanem a mögöttes, soha nem tükröződő világnak mondta el Pál apostolnak Timóteushoz intézett szavait:
