Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 10. szám - Vári Attila: Fekete ember
12 „ Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam…” Beteljesedett hát, amire olyan sokszor gondolt, a külvilágtól való megkülön- böztetésére, élete koronája a bőrszíne lett, megvallatója azoknak, akik nem várják az igaz bíró, s vele a szeretet eljövetelét. Külseje pontosan tükrözte azt, amit gyásza közben érzett. Fekete lett, fekete ember. Nem csodálkozott a változáson, hiszen természetesnek vette, hogy a szobában szerteszét aggatott feketére festett női ruhák és saját megjelenésének éjfeketesége egyszer majd mindent, őt magát is uralni fogja. A tükör párkányára tette azt a lepréselt rózsát, amit Barbara koszorújából hozott emlékként a temetés után, s amely éppen leesni készült a fénykép kereté- ről, ahová felragasztotta. Arra gondolt, hogy a gyász része a sír gondozása is, s hogy hónapok teltek el a temetés óta, s nem is volt még a nagyon távoli, városi temetőben. Eszébe jutott, hogy Barbara imádta a bazsarózsát, s hogy ilyenkor ősszel, amikor már roggyantan barnásak a levelei, ki lehet ásni az átültetésre szánt töveket, s hosszas kínlódás után sikerült is, nagyon-nagyon kevés földdel, hogy elbírhassa, kiásnia egy fehér és egy kárminvörös gyökeret. Órákig tartott a város ig, aztán a városon keresztüli vánszorgása. Minden lépésnél úgy érezte, mintha ragacsos iszapból húzná ki a lábát. A Főtér utáni utcában, ahol a temető felé vezető, meredeken kaptató rész következett, megállt pihenni. Érezte, ha most leülne a járda szélére, egyedül nem tudna felállni. A falnak dőlve pihent, aztán észrevétlenül csúszni kezdett szép lassan lefelé, s lábát széttárva úgy érkezett huppanás nélkül a földre, hogy meg sem ütötte magát. A bazsarózsatövek papírja is kibomlott, s a két tő, m ár száradásnak indult levelű bokor úgy nézett ki lábai mellett , mintha fonnyadt virágcsokrot, gyógyfüvet árulna. Öntudatánál volt még, amikor néhány ember állt meg mellette. Egyikük a lábával megpiszkálta, úgy, ahogy undorító dolgokat szoktak kitapintani cipőjük orrával az emberek. – Nézz oda te, már a mocskos trotli nigger migránsok is idejönnek a nyakunk- ra koldulni – mondta, s az öregre köpött. Nem tudhatta, hogy az, aki behunyt szemmel ül a járdán, Lázár, a hajdan híres kritikus-irodalomtanár, a városiak által irigyelt Posta-telep alapítója. Lázár az, akit Isten úgy szeretett, hogy telje- sítette kívánságát. Ő maga is pontosan olyan fekete lett, mint a napjai, és mint a körülötte kihűl őben lévő embertelen világ. – Hé, niggercsóka, menj vissza Afrikába, ott koldulj! – hallotta a gyásza fölé kerekített mondatot, s Lázár, a feltámaszthatatlan Lázár biztosan tudta, hogy nem ő hal meg ezen az embertelenné tett, el átkozott földön, hanem ez a világ hal meg, mindörökre. Meghal, s ha már nem tudta hangosan kimondani a végszót, gondolatban hozzátette a világtól való búcsúzóul, hogy á men.
