Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 10. szám - Vári Attila: Fekete ember
10 A temetés utáni napokban, mintha fogadalmat tett volna az örökös gyászra, reggeltől estig a feketére festett öltönyt viselte, alig evett, s azokból a tárgyakból, amelyek kedvesek voltak valaha Barbarának, szentélyt épített a tükör alatti polc- ra. Odatette azt az ezüst kontybontó fésűt, amelyet valamelyik itteni karácsonyra vett a feleségének, a nyakláncot, amelynek aranyszívecskéjébe nem kerülhetett be soha fiuk fényképe, az a kopott, elmosódott igazolványkép, amelyet az utol- só motozáskor kobozott el a munkatábor őrség ének parancsnoka. Odakerült a dióolajba áztatott körömvirágos krém tégelye is, amelyet Barbara maga készített, saját receptje alapján, s amellyel nagymosások után a kezét ápolta. S még ezernyi apróság, amiről azt gondolta, hogy Barbara ma is ragaszkodna hozzájuk. Esténként gyertyát gyújtott az asszony fényképe előtt, de nem az örökláng szimbóluma volt az a fény. Nézte, hogy a kanóc fölött még kékesen fénylő lángnyelv hogy vöröslik fennebb, ahogy hűlni kezd, hogy aztán a gyász fekete pillangói, apró korompihék, bizonytalan libbenéseikkel hogyan fejezik be a fényt elnyelő sötétség apródjaiként a tűzláng talmi életét. Vállfára tette az asszony ruháit, s azt a néhány darabot, amelyeket Barbara nem festett feketére, most ő áztatta napokig a borostyán termésének, a tölgy kér- gének levébe, hogy egyenletesen fogja be feketére, mert nem tudta, hogy kony- hasót, aztán ecetet kell önteni a vegyített lébe, hogy tartós maradjon a színezés. Fekete lett a világ, amelyben neki még élnie kellett. Valóságos emlékmúzeumot rendezett be a közös hálószobába, s mintha mellet- te lenne az asszony, motyogva mesélte, hogy aznap mit csinált. – Előbb kiráztam a gyapjúkardigánodat, mert azt hittem, hogy beleköltözött a moly, aztán teát főztem, utána kimentem a folyópartra, mert áradt a napokban, s a homokpadunknál, ahol néhanapján napoztál is, hordalék tűzifát kerestem, de csak akkora törzsek voltak, hogy megmozdítani sem bírtam őket. Nem hanyagolta el magát, tudta, hogy Barbara nem bocsájtana meg neki, ha koszosan, ápolatlanul járna, s a hiányban, amelyet az asszony halála miatt érzett, felfedezte a gyász értelmét. Eszébe jutott, hogy valahol olvasott is ennek a nagyon emberi érzésnek a meghatározásáról, s több napi keresgél és után, egy régi füzetben, amelybe idézeteket gyűjtött, mintha még vénen is a tanárságra való visszatérésre készülne, megtalálta a keresett passzust. „ A gyász kulturális értéke, hogy a fájdalomnak formát és harmóniát ad. A valóságos életet a dráma síkjára emeli.” Nem írta oda, hogy kitől származik a gondolat. Csak egy nagy H volt a szöveg mellett, s hiába keresgélt a könyvespolc hiányában a szoba egyik falán téglaként felrakott könyvek között, mert egyik sem az volt, amiben emlékezete szerint ott lehetett volna az a kétmondatnyi idézet. A könyvek rakosgatása közben az a Robinson Crusoe-kötet került a kezébe, amelyet telepeslétük elején, elsőként vett meg az ócskapiacon, mert úgy érezte azokban a napokban, amikor a szemétdombok rétjén új életet kezdtek, hogy ők valójában egy magányos sziget lakói azon a tengeren, amelyen törvénytelenségek viharai sodorják az ismeretlenbe az embereket. Kinyitotta a könyvet, s szeme megakadt az első oldal után egy aláhúzott részen, amelyet Barbara jelölt ki, mert sorsukról, a középosztály felszámolásáról beszélgetve, nagyon sokszor olvasta fel neki.
