Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 10. szám - Vári Attila: Fekete ember
9 Amikor játszani kezdték ezt, a szellemtornának is beillő, a felidézéssel a felejtés ellen küzdő kétszemélyes színház ukat, összeírták azokat a darabokat, amelyeket fiatal éveikben láttak. Aztán, mint ahogy a restaurátor hajszálvékony ecsetvoná- sokkal hoz helyre egy-egy festményt, ugyanúgy, hónapok hosszú találgatásai, kísérletezései után, jelenetről jelenetre, mondatról mondatra próbálták felidézni a kiválasztott darabot, míg végre elérték, hogy tökéletesnek érezzék, bár a negye- dik, ötödik visszaálmodott színdarab után, szinte egyszerre fedezték fel, amire külön-külön is rákérdeztek, egymástól várva a választ. – Mi sohasem láttunk vígjátékot, bohózatot? Mindig csak tömény drámákat néztünk együtt? – De akárhogy is akartak valami vidám dologra emlékezni, nem jutott egyiküknek sem eszébe egyetlent nevetést kiváltó színdarab sem. Évekig, évtizedekig tartó munkával, csatornák, árkok kiásásával a pangó vizek, tószemek lecsapo lásával egyre növelték birtokrészüket, amelyet most, megvénülve, már nem tudtak megművelni, s így, egyik sorstársuknak, már itt, a telepen született fiának ajándékozták, aki egyébként is segített nekik a ház körül, s ellátta őket mindennel, amire szükségük, igényük volt maradék élet ük ben. Könyveket is hozott Barna, akinek őszülő halántéka ellenére is kijárt a házaspár- tól a kisgyermekkorától megszokott, Barnika, becéző megszólítás. Azon az estén, Csehov darabjának felidézése közben, bele-beleolvastak az eredeti szövegbe is. A Cseresznyéskert utolsó mondatait csiszolgatták emlékezetből, de sehogy sem akart teljesen kerekké válni. Bele-belenéztek a Barnika által vásárolt, szamár- füles, szétolvasott könyvbe, mert e zt a darabot, talán azért, hogy a nyomtatott példány kezük ügyében volt, emiatt sem kezelték olyan szabadon, mint a többi- eket. Már hónapok óta építették fé lmondatról mondatra a darabot, amelyet, bár szerzője vígjátéknak szánt, de ők sohasem éreztek annak. Barbara belenézett a könyvbe, pontosan szerette volna elmondani azokat a szavakat, amelyeket a tragédia végkifejletének tartott. Felállt a székről, és az ágy szélére dőlt, mint akinek nehezére esik már az ülve maradás is. Szédülést érzett, dadogni kezdett, amikor megpróbálta összerakni Andrejevna utolsó, búcsúzás előtti mondatait. – „Hadd nézzem meg még egyszer ezeket a falakat, ezeket az ablakokat... Hogy szerette ezt a szobát szegény megboldogult anyám...” Az utolsó szót, mintha nem tudta volna egyből kimondani, egyre csak ismé- telte, halkabban, egyre halkabban, szinte már erőtlenül suttogva, s arcáról pata- kokban folyt a könnye a könyv nyitott lapjaira. Érthetetlen volt, amit mondott, de Lázár tudta, hogy azt ismételné folyamatosan: – Anyám, anyám… anyám. Lázár a semmibe bámult, azon töprengett, hogy milyen fájdalmas is lehet az örökös elvágyódás, amely csak cél, de nem lesz kézzelfogható eredménye sem- minek, s mint mindig, ha egy sz índarab felidézésének végére ér tek, most is hom- lokon akarta csókolni Barbarát. Botjára támaszkodva indult a székétől az ágyon elnyúló asszony felé, s az utolsó lépés előtt már tudta, hogy nem Andrejevna búcsúzott, hanem Barbara, aki Csehov szavait idézve, végszót adott, életük közös színpadára lépő új szereplőnek, a halálnak.
