Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 10. szám - Vári Attila: Fekete ember
8 tudtak napirendre térni. É s mindvégig be is tartották a ki nem mondott fájdal- mas fogadalmat. É letük végéig kísérte őket ez a borzalmas hallgatás. Nem lát- hatták holtan a gyermeküket, s így, életük leg tragikusabb eseménye nem zárul- hatott le bennük. Titkoltan ugyan, de mindketten abban reménykedtek, és talán abban az álomban is éltek, hogy nem is halt meg, valahol élhet, s ötven évvel a halála után, a vénség küszöbén is reménykedtek, hogy egyszer csak felbukkan. Olyannak látták soha ki nem beszélt álmaikban, mint a betegsége, az agyhártya- gyulladása előtti napokban. Kedvesen mosolygós arc tűnt fel, ha rágondoltak, olyannak látták , aki ma is segítené őket , mint ahogy a Duna-deltában is tette, hogy teljesíthessék az állandóan újra és újra megemelt, embertelen, s többnyire teljesíthetetlen normát. Megbékéltek a világgal, amely kitaszította őket, de megbocsájtani nem tudtak. Elevenen élt emlékezetükben, hogy amikor a gyűjtőfogházból az állomásra kísér- ték őket a fegyveresek, anélkül, hogy valakik kényszerítették volna a menetet bámuló embereket, azok szidalmazták, megköpködték őket. Nem volt a telep lakóinak a szükségesnél több kapcsolatuk a várossal, a külvilággal. Sem a kezdet kezdetén, sem később, amikor már lehetett volna, nem politizáltak. Kedvesek voltak az idegenekhez, de nem engedték magukhoz közel őket. Ilyenek voltak a többi kitaszítottak, és ilyen volt Lázár és Barbara is. Rettegve gondoltak arra a napra, amely várhatóan bármikor bekövetkezhet, hogy egyikük halálával a magára maradó kénytelen lesz mindazt elvégezni, amihez már ketten is kevesek voltak. Lázár infarktusa után az asszony éjszakánként fel-felriadt, ha nem hallotta azt a dörmögő horkolást, ami nem volt elég hangos, hogy felébressze, de ami biztos jele volt annak, hogy a férje még él. Nem csinált titkot abból, hogy felkészül a bekövetkezendő gyászra. A nagy mosófazékban, amelyben a fehér ruhákat szokta kifőzni a kályha hamujából készített lúgos vízben, ruhákat festett feketére. Olyanokat, amelyeket gyásza idején viselhet, s olyanokat, amelyekben eltemethetik, ha korábban halna meg, mint a férje. Egy nap arra kérte Lázárt, hogy vegye fel azt a galambszürke öltönyt, ame- lyet évek óta nem viselt, mert látni szeretné, hogy jó-e még, nem fogyott-e, nem hízott-e ki belőle, s kihasználva, hogy az öreg elment meglátogatni azt a beteges- kedő parasztembert, akitől a föld, a kertészkedés titkait tanulta valaha a telep összes lakója, megfestette az öltönyt. Nem lett foltos, sem egyenetlen a festés, s hogy férje ne láthassa, mit művelt a drága angol szövettel, száradni a padlás nél- küli, az őszi napfénytől a cserepek alatt fülledt meleggé hevült szerszámos színbe akasztotta a fekete ruhát. Ez volt élete utolsó vállalkoz ása. Másnap még beakasztotta a feketére festett r uhát a helyére, visszatette rá férje fehér ing é t, s a szintén feketére festett nyak- kendőt, s ugyanúgy ült le minden esti szórakozásukhoz, játékukhoz, mintha mi sem történt volna. És hozzákezdtek fiatal éveik színházi élményeinek egész estét betöltő újra- éléséhez, hogy felvonásonként, a párbeszédek felidézésével a tökéletesség felé haladva tegyék élvezetessé estjeiket.
