Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2018 / 10. szám - Vári Attila: Fekete ember

7

eladásra, később már tojást és kecskesajtot is, s azok, akiknek nem sok közük volt

korábban földhöz, gazdálkodáshoz, akik kényszer szülte termelők voltak,

úgy emlegették őket a városiak, hogy valódi „bolgárkertészek”. És igazi mintagazdák

lettek. Egy gróf és egy báró családja, tanárok, háborúban kitüntetett katonatiszt

és gépészmérnök, jogász és elhurcolt parasztember is volt a telepesek között, s a

lehetőségeikhez mérten, egymást segítve, igyekeztek túlélni, ha már emberként

élni nem hagyta őket az a rendszer.

Ócskapiac

on szerzett biciklik kerekeiből tákolták össze, a sorstárs mérnök tervei alapján készített

első, majd a többi háromkerekű szállítóeszköz

üke

t, amel

y-

lyel felváltva, egymás terményeit hajnalonként összegyűjtve vihették piacra friss

zöldségeiket. Dolgoztak, hogy megéljenek, és megéltek mert nem volt pihenő-

napjuk, s egymás kudarcaiból, sikereikből megtanulták, hogy hol és mit várhat-

nak el a földtől. Tudták, hogy hol van közelebb a talajvíz, mint ahogy ismerték a

fagyzugos helyeket is.

Átélték mindannyian a nyomorúságnak azokat a kezdeti napjait, amikor egy

ásó, egy kalapács, harapófogó is komolyan megterhelte a költségvetésüket, s az

ócskástól vásárolt használt edényeik sem voltak üveges szekrénybe való, dicsek-

vésre méltó antik tárgyak. Akárcsak Lázárék, lassacskán a többiek is

élhetővé,

aztán évek hosszú sora alatt kényelmessé bővítették a ház

aikat.

Sorstársuk, a jogász, amikor lazulni kezdett a rendszer harapófogója, a törvé-

nyek kiskapuit kihasználva, kertészeti társulásként jelentette be a földfoglalókat,

rendezte a tulajdonviszonyokat, s ezután, mint adófizetőknek, járt nekik is a

betegellátás, s vénségükre, amikor már nem tudtak teljes erőből kertészkedni,

nyugdíjat is kaptak, amiből szerényen, de megéltek valahogy.

Elmaradtak a heti rendszerességgel tartott rendőrségi razziák, s az egyik

jobb érzésű faluról származó rendőrtiszt meg is mondta, hogy kár ilyen rendes

embereket egyfolytában vegzálni, amikor nincs emberük arra sem, hogy rendet

tartsanak a városi huligánok között.

Mindenki terjeszkedett, újabb és újabb darabokat vontak m

űv

elés alá, amely

sajátjuk lett, de közösen gondozták, közösen adták el a rajta megtermelt zöld-

ségeket.

Öntözőcsatornákat ástak vízigényes növényeik számára, s amire a

rendszerváltással érkezett új világ megengedte volna, nekik már komoly gépeik

voltak, s négy

kerék-meghajtású kis teherautóikkal, az értékesítési kisszövetkezet,

amivé kényszertársulásuk változott, a szomszéd városok piacaira is szállított

a friss és tartósított terményeiket.

Lázár úgy dolgozott, hajnaltól napestig, mintha még mindig a kényszermun-

ka-felügyelők álltak volna a háta mögött, s felesége, Barbara nemcsak társa, de

motorja is volt ennek a létért folytatott szakadatlan küzdelemnek. Megérkezésük

idején mindketten a harmincas éveik végén jártak, s nagyon sokáig reményked-

tek abban, hogy lehet még gyermekük, de a kényszermunka teleinek, az állandó

felfázásoknak, aztán a nyarak rovarinvázióinak ragályos betegségei terméketlen-

né tették az asszonyt.

Úgy öregedtek meg, hogy sohasem beszéltek a kényszermunka előtti, régi

életükről, s mintha megegyeztek volna abban is, hogy sohasem emlegetik kisfiu-

kat. Sem pajkos játékait, sem borzalmas halálát, amely fölött n

é

maságukban sem