Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 10. szám - Vári Attila: Fekete ember
6 szélben hajlongó toronymagas óriások, mintha felszállni készülő forró égövi madarak lettek volna. Minden irányba, bármerre is nézett az ember, hasonló facsoportokat látott, s mindenik egy-egy telepes házát rejtette, de nem igazi utcák mentén épültek. Sejteni lehetett, hogy régebben merre kerülte ki a kanyargó gyalogösvény a mélyebben fekvő területek tocsogóit, vízi világot dajkáló tavacskáit. Postarétnek hívtak, s valaha lovas futárok, postakocsik váltó lovai legeltek itt a cserére várva, aztán a vasút megjelenése után amolyan senki földje lett. Nem kaszálták, nem is legeltették a dús füvű rétet. Eltömődtek az árkok, senki nem takarította őket, s mert nem volt gazdája, sokáig idehordták a városi emberek a háztartás ok hulladék á t, olyasmit, amit nem égethettek el kályháikban a téli napokon , nem dobhatt ák a konyhakertek trágyadombjár a. Még nem az ipari hulladék és a műanyagok képezték akkortájt a város szemetét. Dögkút is volt valaha, s a sintértelepről, a bőrükért megnyúzott kóbor kutyák tetemei is itt végezték, madarak, rókák, bogarak táplálékaként, de erre már csak Lázár, az első idetelepült emlékezhetett. Ő és felesége voltak a pionírok, az első telepesek, rögtön azután költöztek be, egy romos csőszkunyhóba, hogy hazaengedték őket az átnevelőnek nevezett kényszermunk atáborból, s nem akartak a kiutalt pincelakásba költözni. Hármukat vitték el, de csak ketten szabadultak. T ízéves fiuk ott halt meg a Duna-delta végtelen nádasai között. Még el sem temethették. Az osztályellen- ségnek nem járt sem koporsó, sem fejfa. Csak elszállították a haldokló nagybeteg gyermeket, a hajdani görög földbirtokos egyik istállójába berendezett orvosi rendelőbe, ahol a lázmérő volt az egyetlen eszköz, s talán a gyógyszer is. Nem kísérhették el. Aztán egy reggel, a négyszögbe sorakoztatott, s az ünnepélyes zászlófelvonásra készülő rabok előtt, mintha ez lenne a legtermészetesebb módja a dolognak, a munkabeosztás ismertetése után, ugyanazon a rikácsoló hangján közölte a táborparancsnok alezredes, hogy Alexandru Lázár meghalt a rabkór- házban, s el is temették. Tanárok voltak mindketten, s egy rendszerellenes röpcédulázás után, amikor a gyanús érettségiző osztályukat letartóztatták, majd életfogytig tartó szabadság- vesztésre ítélték őket, rájuk, a mit sem sejtő tanárokra is kiszabták, ítélet nélkül, ahogy abban az időben nevezték, „adminisztratív határozattal” a sokévnyi kény- szermunkát. Négy év raboskodás után szabadultak, s mert kényszerlakhelyként ezt a várost nevezte meg a belügyi hivatal, s az elbocsájtó okirat szerint a város kellett lak- hatást biztosítson számukra, adtak valami s ötét lyukat, amit lakásnak nevezett a néptanács ügyintézője, de Lázár nem fogadta el a felajánlott vizes-penészes pincelakást. Helyette kijárta, hogy törvényes bérlő ként művelhesse a Postaréten a csőszkunyhó körüli senki földjét, s hogy saját erőből lakhatóvá tegye azt a kalibát. Híre kelt a menedéknek, s egyre több, kényszerlakhelyre kötelezett, frissen szabadult sorstársuk telepedett meg a szomszédjukban, s tették közösen művel- hetővé a házhelyeknél alig nagyobb vízmentes területeket. Nem sokkal azután, hogy termőre fordították, s gondozni kezdték, zöldségeskertekké varázsolva a földeket, ők lettek a városi piac legkeresettebb árusai. T ökéletes termény t vittek
