Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 9. szám - T. Tóth Tünde: Semmissé nyilvánítva (Bertók László: Priusz)
129 T. Tóth Tünde Semmissé nyilvánítva Bertók László: Priusz Az életút elbeszélhetőségének kérdésére Bertóknál az egyszólamú linearitás helyett újra- és újrakonstruálódó több-én a válasz: a szerzői életút és pályakép más-más szegmenseinek fókuszba állítása, monologikus, illetve párbeszédes formában pókhálószerű szerkezetet ad: a szálak egy szövevényes rendszer egészévé állnak össze, amelyekből kiindul vagy visszatér egy történetszál. Az önértelmezés vagy az irányított dialógus kizárólagosságához képest rétegzettebb, több szempontot érvényesítő, összetettebb szövegkorpusz jön létre. A Priusz t Bertók László először 1990-ben publikálta a Jelenkor ban, de ezúttal címadó fejezetként több életrajzi szöveggel együtt jelent meg a Magvető Tények és Tanúk sorozatában. A Priusz Bertók László fiatalkori letartóztatásának körülményeit beszéli el. Emblematikus eset, hiszen Bertókot az ötvenes évek közepén csupán néhány fiatalkori verséért ítélték államellenes izgatás vádjával nyolc hónap börtönbüntetésre. A meghurcoltatás traumáján túl ez késleltetett pályakezdésének is előzménye: csak 1972-ben jelent meg első önálló verseskötete, a Fák felvonulása . Az idén megjelent kötet viszont körüljárja azt is , hogy Bertók miként vált elismert költővé, a hetvenes évektől a Jelenkor munkatársává, a kilencvenes években a Magyar Írószövetség elnökségének, valamint a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának tagjává. A személyes visszaemlékezést eredeti nyomozói, ügyészségi, bírósági dokumentumok bővítik. A korabeli levelek, iratok beemelése nem kockázatmentes vállalkozás: könnyen válhat szárazzá, monotonná, unalmassá az aránytévesztett válogatás, de ebben az esetben jelentéstöbbletté szervesül az illusztrációnak szánt anyag. Az ötvenes évek hivatali retorikájával izgalmas kontrasztot képez az emlékező hangja, a két pólus kiegészíti, építi egymást. Az énelbeszélésre jellemző, egyfajta mentegetőzéssel és lemondással vegyes, a kor egészét tekintve a saját meghurcoltatására az átlagosnál könnyebb sorsként tekintő, de az elszenvedett büntetést keserűen artikuláló tónus: „Kérem, én csak három hónapot ültem. Kilencvenöt napot. Ennyit abból, amire elítéltek. S ugye, ezt sem ’56 után, hanem 1955-ben és 1956 tavaszán. Öt hétig voltam a kaposvári ÁVH pincéjében, a legelején huszonöt napig magánzárkában: két lépés széles, három lépés hosszú »összkomfortban« , ahol minden berendezés egy priccs volt, amire nappal csak leülni volt szabad, s a cipőmet másnap reggelre kiverte a penész.” (37.)
