Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 9. szám - T. Tóth Tünde: Semmissé nyilvánítva (Bertók László: Priusz)
130 A visszaemlékezés mellett a hivatalos iratok közlése viszont azért is szerencsés, mert a kívülről jövő, a magántérbe nem illeszkedő, de az események természetszerűnek tűnő menetét (amilyen Bertók sikeres felvételijét követő főiskolai évkezdés volna) mégis megszakító hatalom analógiáivá válnak a beemelésükkel. A szerző pedig bele is helyezkedik ebbe a retorikába: a kérem, beismerem, tényállás kifejezések halmozott használatával a mindenkori vádolhatóság félelmévé tágítja a már lezárt pert. Ugyanakkor a tényszerűség kifejezésének igénye annak állandó kétségbe vonhatóságával is magyarázható: az emlékek tévedhetnek, az iratok állíthatnak valótlant, bármiről is legyen szó, hibába van róla papiros . Az első fejezetben a különböző aspektusokból bemutatott, de legfőképp a főiskolai felvételt és szépirodalmi pályakezdést meggátló ügyként reprezentált per indokait és következményeit járja körül a szerző, beleértve a büntetett előélet lelki dimenzióit, amelyben összemosódik a paranoia és a megalapozott elővigyázatosság: „Kérem, én ettől kezdve, ha nem akartam bevallani, letagadhattam, hogy büntetve voltam. Megtörtént ez is, az is. Lett ott belül bennem, valahol nagyon mélyen egy rettenetes súly, egy kőhegy, egy vasbánya, ami húzott lefelé, de ami tartott is, hogy a szél irányába el ne repüljek, hogy gyanakodjak akkor is, ha talán nem kéne.” (114.) A hatalom szűnni nem akaró jelenlétének, felügyeletének legsokatmondóbb epizódja az, amikor Bertók arra emlékezik, hogy egy szilveszteri bálon, egy korábban szolgálatot teljesítő ávós a továbbra is „rendszerellenes verseit” kérte rajta számon, már a rehabilitáció után (115.). Az eljárás cinizmusának a csúcsa pedig az, hogy az elítélést kimondó bírósági határozatot véglegesen évtizedekkel később , 1990-ben nyilvánították semmissé. A kötetben az ítélet és a büntetés az életm ű eredettörténetének látszik – vélhetőleg ez is a címadás oka –, amely nélkül ebben az értelemben a későbbi pálya nem érthető meg. Ezért is szembetűnő, hogy a jóval korábbi előélet – beleértve a szerző születését megelőző időket is – csak ezután következik Mintha örökké élnél fejezetcím alatt. Ez a második fejezet a családfakutatás eredményeit és a felmenők emlékeit vegyítve elevenít meg történelmi eseményeket, családi szokásokat és falusi jellegzetességeket, azok babonáival, hiedelmeivel együtt. A kommunikatív emlékezet és a történeti tényszerűségek egymással párbeszédet folytatva képeznek narratívát. Az olvasónak az a benyomása támad, hogy különböző könyvek sűrítményét olvassa, hiszen a két egység közt a szerző személye az egyedüli összekötő kapocs. Ugyanakkor ezek feszes, izgalmas szövegek, amelyek az szociokulturális közeghez illően dialektikus nyelvhasználattal szólalnak meg: „Valami bajom van megint. Cserepes a szám, » egy tűz « a homlokom, a testem, elégek. Anyám megigazítja rajtam a dunyhát és azt mondja: » Megigéztek. Elszaladok az Ács Rozi nénédért. « Jönnek hamar. Rozi néném kiveszi a köténye alól a kicsi lábast, a csikótűzhely platnijára teszi. Viasz van benne.” (142.) Az életút (meg) értéséhez a válogatás sugalmazása szerint a születést megelőző események, sokszorosan közvetett tapasztalatok ismerete is szükséges: a földrajzi tér, környezet leírása, az elődök valaha volt rangjainak, társadalmi hovatartozásainak , magántörténeteinek meg örökítése egyfajta identifikációs kérdéssé válik. Ebből látható például az , hogy a sok-sok generációra visszamenően kisközösségben élő és mezőgazdasággal foglalkozó
