Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 9. szám - Gerőcs Péter: A csalás morfológiája (A bilincs a szabadság legyen – Mészöly Miklós és Polcz Alaine levelezése 1948–1997)
128 Életük történetének a befejezése, mely messze kívül esik a levelezésük idején, ezt az állítást igazolja. A 825. oldalon látható 1995-ben készült fotót nem tudom másként értelmezni, mint Alaine diadala, egyszersmind a megtört Mészöly kapitulációja. Fikciós eljárásom e ponton arra is felhatalmaz, hogy Mészöly öregkori szellemi leépülését az egyetlen lehetséges megoldásnak: a befelé való eltávolodás gesztusának értsem. Ha a „bárhol lenni, csak nem itt” vágya semmilyen irányban nem megvalósítható, hát magamba távolodom . Különösen ritka az igaz hangú levél, ám ezeket olyan erős belső igény fogalmazza, amely minden megcsontosodott kommunikációs struktúrát levet magáról, és végső kétségbeesésében – más nem lévén már – roppant önreflexióba hajtja a fejét. Ilyen Mészöly egyik, sorsa és a kapcsolatuk ellen fellázadó 1986-os levele (670. levél): „Sajnos hazugságokba próbáltunk berendezkedni, ami a »szabadságomat « is eleve skizofrénné tette – hibás örökké csak én lehettem, szükségképpen. Senki nem hibás, pedig; csak az elgondolás, hogy te »tűrsz « majd, én meg pszichés rombolás nélkül »szabadnak« érezhetem magamat, ha úgy akarom éppen. Nyílt vagy kevésbé nyílt számonkérések között »tettem « úgy – tehettem csak –, hogy az a megoldás nem beteg. Csak belebetegedtem, férfiként tönkrementem. A szükségszerű görcsöt, lelkifurdalást eleve beépítettük az életünkbe. […] Belülről érzem magam sikertelennek, s örömre képtelennek. […] Ebben a felállásban, gyakorlatban én csak bűnös, hibás lehettem – te csak ártatlan és »emberfeletti«. […] Tragédia, mert megöregedtünk. Még legutóbb is – a születésnapom, Zsófi közlése róla – úgy csapott vissza rám a megjegyzéseddel, hogy éreznem kellett, csak pórázon vagyok, aki lehetek, nővéri-anyai módon téged is beavatva az érzelmi-testi próbálkozásaimba… – természetellenes, veszedelmesen blokkoló, képtelen helyzet. S belementem, és te belementél – hogy jó így és »őszinte« körülöttünk minden. Csak éppen belerokkantunk ebbe a keresztény, hazug-őszinteségbe.” Aztán az olvasó-nyomozó ismét a fantáziájára kénytelen hagyatkozni, mert a szerelmi idill ugyanazon a hangon burukkol tovább, fáradt-gépiesen, ahogy évtizedeken át. Ha a demitizációs eljárásban következetes vagyok, nem fogalmazhatok másként, minthogy Mészöly Miklós és Polcz Alaine kapcsolata, legalábbis az életideig tartó levelezésük pauszpapírján keresztül vizsgálva, egyszerűen egy rossz, vagy úgy is mondhatnánk: végzetesen rossz és neurotikus kapcsolat volt, ők pedig bizonyos, végtelenül bonyolult dolgok együttállása miatt, gyengék voltak ennek az eltépéséhez. Talán ebből születik az önigazoló gondolat is Mészöly esszéjében: szerelem = igazság; szakítás = hazugság. Az utókor emlékezete pedig nem tesz, mert nem tehet mást, minthogy a viharos indulatokban fogant kapcsolatokat, és általában vett emberi minőségeket felstilizálja , mitizálja. Hát tegye! Jelenkor Kiadó, 2017
