Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 9. szám - Lengyel András: Tömörkény István egyik élclapfigurájáról
77 amely a többiek, mindenekelőtt az élclap olvasói számára egyszerre adja az idegenség és az ismerősség élményét. Idegen a többiek számára, mert nem olyan, mint ők, akik a maguk módján gondolják el a világot, s a maguk nyelvén fejezik azt ki. De mivel ez a „séma” megszólal, sőt folyamatosan beszél, szükségképpen életszerűbb, mint az elvont szociológiai vagy/és néprajzi leírás. Dekódolható. Ez a megértő művelet azonban szükségképpen nyitott: vagy sikerül, vagy nem – és a sikeresség nem csak a figura megalkotottságán múlik: az olvasóként jelentkező társadalmi közeg igényeitől és teljesítményétől is függ. Az idegenség tapasztalata benne van a recepcióban. Ugyanakkor bizonyos összefüggések leolvashatók a sztereotíp figuráról – s ez közös nyereség: lehetőség. Azzal, hogy – ha csak indirekt módon is – a nyelvet mozgásba hozó észjárás (gondolkodásmód) is jellemződik a nyelv által, megjelenik a saját életére, helyzetére reflektáló ember is. A „külső” szociologikum mellett a mentális „belső” is. Így az az ember is megmutatkozik, aki beszédével, önmaga mentális reprezentációjával valamiképpen elrendezi életét, tudomásul veszi azt, és viszonyul hozzá. Azaz Gátugró Menyhért önmagára is reflektál, beszédaktusai értelmét saját maga tárja föl. Ilyen szempontból a sorozat darabjai sok hasznos adalékot nyújtanak: Gátugró ismételten értelmezi saját monologizáló gyakorlatát. Egyik helyen (1908. márc. 8.) így magyarázza önmagát: „Hogy mér beszélök ennyi bolondot össze-vissza, azt kérdi kend? Mért? Nem éppen bolondság az, de különbet is, már még kend is el akarná tiltani a szóllás-szabadságot? Nézze mán kend, valamivel csak el köll tőteni az időt – van hála istennek belülle ölég, még kendnek is adhatnék.” Majd hozzáteszi: „Üdőt adhatnék, de halat nem.” Pár hónappal később (1908. júl. 5.) újra magyarázkodik: „ Mán hogy aszt mondja kend, hogy jobb vóna, ha a dógom után néznék? Hát nézök én utána, de ha nem látom! Kend is csak néz itt bele ebbe a vizbe a hal után, de kend se látja. Kend szótalan ül, én mög beszélve ülök. Az ételövésbe úgy se naggyon kopik el a szám, hát hagy koptatom emigy… – Amugy mög ha nem tetszik kendnek, ne adja kend hozzám a lányát.” Ugyanitt, ugyanekkor mondja ezt is: „Kend mindig abban a hitben van, hogy tréfálok, pedig nem én. Csakhogy én szervezött vagyok, kend mög még nincsen benne a szervezetbe.” Egy másik monológjában (1909. máj. 2.) ez olvasható: „Hogy ne beszéljek? Hát mér ne beszéljek? Azért van a szám. Ha már önni úgyse tudok vele annyit, amennyit tudnék, legalább szavallok vele. Ez nekünk való mulatság, mer ingyenbe van. A halaktul ne tartsék kend, hogy möghallják, mert azok egészen röndös szervezetlen állampolgárok: némák is mög süketök is egyszörre.” Még ugyanabban a hónapban (1909. máj. 30.) a beszédet a lét elviselése lehetőségeként határozta meg: „Nono. Nem köll mingyárt haragunni, mert a tréfa szükségös a szögénységbe jelönleg.” Az utolsó (1909. okt. 17.) monológ a véleményeltérést is magyarázza: „Nono, hát hiszen csak tréfa a tréfa, az embör azér beszél, hogy a szó ne öggyezzen, ha mindnyájan egy véleménybe vónánk, mán beszélni is elfelejtöttünk vóna, akár csak a kend halai itt lent a vizségbe.” Ha ezeket az önmagyarázó gondolatokat „lefordítjuk”, kiderül, a beszéd Gátugró számára (1) időkitöltő pótcselekvés, (2) stimuláns az élet nehézségeire, (3) a legolcsóbb szórakozás („ingyenbe van”), (4) valóságértelmezési kísérlet s egyben kritika, és (5) meggyőzési kísérlet (a „szervezöt” embernek a „szervezetlent” meggyőzni akaró agitációja). Mindez persze a maga lassú, körülményes, asszociatív ugrásokban bővelkedő módján. A beszéd – nem utolsó funkciója ez! – fönn akarja tartani a mentális egyensúlyt, azaz elsődlegesen affirmatív szerepű . Az önerősítés eszköze. A beszédnek a monológokban olykor van még egy speciális szerkezetű, figyelemre méltó eleme. Rendre megjelenik ugyanis bennük egy olyan életértelmezési technika is, melyet – némi egyszerűsítéssel – paraszti rabulisztikának nevezhetünk. Ez a technika szembeötlő, az olvasók föl is figyelnek rá, de nem biztos, hogy értik is szerepét. Valami öncélú, „népi” okoskodásnak, álbölcselkedésnek tetszik ez sokak számára, de nem az.
