Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 9. szám - Lengyel András: Tömörkény István egyik élclapfigurájáról
78 Szerepe van, méghozzá – a monologizálás már említett funkciójával egyezően – szintén affirmatív, önerősítő szerepe. Miből áll ez a technika? A tapasztalat tautologikus újraértelmezéséből. A beszélő elismeri azt, ami „rossz”, ami gond vagy hiány az életükben, de ad rá egy „megnyugtató”, a problémát „természetesként” elfogadó másodlagos értelmezést is. Nem arról van szó, hogy a valóságot értelmezve ne lenne tisztában saját logikai eljárása természetével, ne tudná, hogy amit ad, az csak verbális újratematizációja valami gondnak, – nagyon is tisztában van vele, a nyelvi modalitás jelzi is ezt. Mégis él ezzel a magyarázattal, méghozzá tudatosan. Mert önironikusan ugyan, de mentális egyensúlyt teremt vele, úgy téve, mintha minden rendben volna. Néhány példa e gyakorlatra, jól megvilágítja e technika lényegét. Mindjárt az első monológban (1907. márc. 31.) olvashatjuk: „Fogadjunk Miháj bácsi, fél koponyába, hogy ha annyi pénzöm vóna, mint amennyi nincsen, akkó legalábbis félannyival több vóna, mint amennyi van...” Ez a körülményes álokoskodás voltaképpen csak annyit mond, hogy nincs pénze, ám az okoskodás játékká változtatja a nincstelenséget, s ezzel elviselhetőbbé teszi azt. Az 1908. szeptember 6-i monológban, egyebek közt, ez áll: „ Nincs? – no akkor adjon az isten ezörannyit.” Ez megint csak a szegénység újratematizációja: jókívánságként előadott (játékos) gonoszkodás, hisz a nincs nek az ezerszerese is csak nincs . Egy kései darabban (1909. ápr. 4.) ugyancsak a nincs variálódik: „Ha annyi dohányom volna, amennyi nincsen, most én is úgy pipálnék, mint ahogy kend nem – de hát mit csinálhassunk ögyebet a jónál?” Ebben dupla, vagy inkább tripla csavar van. Egyiküknek sincs pipálnivalója, de e tény, így előadva, már élcelődés – s ugyanakkor a nem pipálás már mint szükségképpeni jó jelenik meg. A rossz a játékos évődés következtében jó vá minősül át. Azaz, mindhárom esetben olyan rabulisztika érhető tetten, amely nem leplezi, hanem éppen hogy föltárja okoskodása (hamis) logikáját, de éppen ez a játékos hamiskodás a megnyugtató. Ez fogadtatja el azt, amit nem lehet megváltoztatni. A nyelv önironikus, játékos használata a mentális stabilitás szolgálatában áll. 7 Gátugró Menyhért figurája kidolgozott élclapfigura. Bár egy-egy monológ rövid, egyetlen Borsszem Jankó-oldalt sem tesz ki, és még a figurának jutó szűk oldalnyi hely egy részét is a rajzos illusztráció foglalja el, maga a figura sokoldalúan jellemzett, plasztikus. S ami érdekes (bár Tömörkényt ismerve természetes), a figura nincs ellentétben az író novelláival és cikkeivel: ugyanannak a parasztságképnek az egyik oldala jelenik meg az élclap hasábjain is. Maga a műfaj azonban más, mint a „komoly” írásaié: az élclap humort szolgáltat, s Gátugró Menyhért figurája is ennek szolgálatában állott. Ez óhatatlanul bizonyos diszkrepanciát jelent az életművön belül. Tömörkénynek volt humora, ilyesmit is írhatott tehát, s ő, ellentétben Gárdonyi Gézával, nem tévedt bele abba a zsákutcába, amelyet Gárdonyi „halhatatlan” figurája, Göre Gábor bíró úr fémjelez. De az élclapfigurák művészi teherbírása összehasonlíthatatlanul kisebb, mint az igazán jó novelláké, s ez Tömörkényre is áll. Gátugró Menyhért figurája az életmű mellékterméke, megírása ujjgyakorlat volt, s a figura ihletőjének legalább annyira a „szükséges (apró) pénz” tekinthető, mint a humor művelésének vágya. Ez is belejátszhatott abba, hogy Gátugró Menyhértnek Tömörkény nem adott hosszú életet: 17 rész után abbahagyta a sorozatot. Amit el akart mondani, ennyi folytatásban már el tudta mondani. Egy dolgot azonban nem árt leszögezni: egy élclapfigura elsősorban nem művészi, hanem szociálpszichológiai dokumentum. A művészi szempontok számonkérése irreálisan túlfeszített kívánalom lenne, még akkor is, ha mint Gátugró esetében is, a figurát egy író teremtette meg.
