Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 9. szám - Lengyel András: Tömörkény István egyik élclapfigurájáról
76 5 A sorozat utolsó darabja 1909. október 17-én jelent meg. Ezt Tömörkény alighanem eleve sorozatzáró írásnak szánta, mert erősen, a sorozat többi darabjához képest feltűnően önreflexív. Két eleme mindenképpen szimptomatikus. Az egyik a beszéd funkciójára reflektál. Előbb, egy megjegyzése a fekete humor jellegzetes példája, már-már határátlépés: „kend boldog embör, mert kendnek elhalt a fölnyőtt fija, oszt nem pipálja el kend elül otthun a szalmazsák alul a leveles dohányt...” Ez a megjegyzés akár ízetlenségnek is tetszhetne, de mint e monológ egy későbbi helyéből is kiderül, nem az: a halál és a boldogság összekapcsolása tudatos opció. Maga a beszélő (s persze a szerző) is tudja azonban, hogy ezt a tézist célszerű magyarázatba foglalni. S itt jön az önreflexív megjegyzés: „Nono, hát hiszen csak tréfa a tréfa, az embör azér beszél, hogy a szó ne öggyezzen, ha mindnyájan egy véleménybe vónánk, mán beszélni is elfelejtöttünk vóna, akár csak a kend halai itt lent a vizségbe.” A beszéd funkciójának e magyarázata Tömörkény más, nevével is jegyzett szövegeiben is előjön, saját meggyőződését (is) mondja ki tehát itt. De maga az elv éppúgy lehet Tömörkény leleménye, mint parasztoktól hallott, eltanult elv. Gátugró Menyhért gyakorlatába, világlátásába mindenesetre beleillik. A beszéd, ha komolytalankodik is, a valóság érzelmi feldolgozásának elengedhetetlen eleme: beszélni, tréfálkozni, bármily nehéz az élet, kell. A másik szimptomatikus betét egy élclapfigura szájából hallva talán meglepő, de Gátugró monológjainak ismeretében nem indokolatlan. Ez a betét így hangzik: „Mert tudja kend, ha úgy, néha a fejembe vöszöm a sorsomat, hát odajutok, hogy mégis csak annak van az életbe a legnagyobb szöröncséje, aki vagy möghal kicsikorába, vagy pedig arra se méltatja a világot, hogy mögszülessen. Kend mögszületött vóna-e, ha tudta vóna, hogy hatvan forint nyereségre kilenczven a veszteség?” Az elv, amit itt Tömörkény Gátugró Mihály szájába ad, nem paraszti lelemény, s még csak nem is az íróé. A gondolat első előfordulása az antik görög filozófiában lelhető meg. Hogy Tömörkény ismerte és vallotta, önmagában is érdekes és jellemző rá. Hogy ezt a tapasztalatot Gátugró szájába adta, két szempontból is figyelemre méltó. Egyrészt, ezek szerint, Tömörkény ezt olyan tapasztalatnak vélte, amely illik a paraszti sors jellemzéséhez. Másrészt, bármily meglepőnek tetszik is, ez a „filozófia” nagyon is illik az örökké tréfálkozó, de illúziótlanul látó, s most egy pillanatra elkomolyodó Gátugró világ- és emberlátásába. A monológokból számtalan, e tapasztalat felé mutató momentumot lehet kiszemelgetni. A paraszti sor Gátugró (s Tömörkény) szerint igen nehéz sors. S bár a parasztember igyekszik természetesként elfogadni, valójában tragikus létezés. Egy élclapfigura monológjainak tanulságaként ez nem súlytalan felismerés. 6 Gátugró Menyhért mint figura a saját monológjaival, azaz beszédével van megjelenítve, és elsősorban társadalomtörténeti típus: a vízparti – szegedi – parasztember sztereotípiája. A nyelviség a lényegéhez tartozik. Amit elmond, az azonban tele van szociológiailag (is) értelmezhető realitásfragmentumokkal, s ezek az „adalékok” együtt akár szociográfiai naplóként is olvashatók. A figura legjellemzőbb jegye mégis beszéd- és gondolkodásmódja. A nyelv, amelyen megszólal, s főleg annak leírt változata szignifikánsan eltér minden más magyar nyelvtől, s ez megkülönbözteti minden más társadalmi csoporttól. Így a figura nyelvének azonosító és elkülönböztető szerepe nagyon erős. Ez a beszédmód teremti meg a vízparti paraszt sztereotípiáját. Maga a sztereotípia, mint minden sztereotípia, egyszerre stigma és jellemzés . Bélyeg, amely óhatatlanul ráég a figurára, ám ez adja saját, csoportspecifikus egyediségét is: ez különbözteti meg minden más csoporttól. Séma,
