Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 9. szám - Lengyel András: Tömörkény István egyik élclapfigurájáról
75 4 A Gátugró-történetek további darabjait ilyen részletességgel alighanem fölösleges itt rekapitulálni – jellegük és szociális tartalmuk ennyiből is kitetszik. (A további részletek fölidézése persze nemcsak mennyiségileg gazdagítaná a képet, de új színeket is adna hozzá.) A Borsszem Jankóban megjelent 17 írás teljes „szociográfiai” anyagát a Tömörkény-kutatásnak (s a néprajznak) mindazonáltal érdemes lesz minuciózusan számba vennie. Most megelégedhetünk néhány további részlet illusztratív bemutatásával. Az egyik újabb monológban (1908. febr. 9.) például a sátoros cigányok ról esik szó. Ez, Tömörkény ismeretében nem meglepő (vö. Lengyel 2012), de a korra jellemző diskurzustérben szokatlan. „No de hajja kend, Miháj bácsi” , mondja Gátugró, „ahogy oda alá a másik falu végibe a sátoros czigányok vannak, az se valami röndös szervezeti munka. Minálunk se igen akad befaló falás, de azoknál már éppen nincsen ojasmi, ami után a fogukat köllene piszkálni. Ugy sirnak a rajkók a hidegtül a sátorba, mint a mezei egér ha csomóssan van, aztán ez is beteg, az is beteg, pedig nem is jár hozzájuk orvos. A vajda mög már mind eladta ami kis ezüst gombja még a lajbiján vót: a fölőtöjit is kinájja, de eddig nem mönt bele senki a vállalatba.” Egy másik írás (1908. márc. 8.) két új motívumot is szolgáltat. Fölbukkan benne a városi építkezések megszaporodása mint munkaalkalom: „Hallja-e kend, ha leapad a viz, mög löhetne kezdeni a homokhordást a városra, mert aszondják, sok éptközés lösz a tavaszra, sok téglát raknak egymás tetejére magasra, mint a torom. Aszondják, aki kémives onnan leesik, lassan hal mög, mert sokáig ér le a földig.” A másik új motívum (talán a szóasszociáció logikájának engedelmeskedve), a halálhoz való viszony tematizálása: „A két ballábu öreg Szabó Miska is elaludt az este, hogy föl se ébredt. Ma délután küldte be rulla a vízi raportot a városba a halottgém. Látja kend, az öreg Miskának jó, mert az mindig szöröncsés embör volt, lám most is azt se tudja, hogy möghalt. Nem hiába, hogy hetedik gyerök volt, mög péntökön születött, de mindig igen jól szolgált neki az élet.” Az 1908. április 26-i monológ újdonsága is említésre méltó. „A viz mán nem ád életöt” , mondja Gátugró. „A főd anna, de a főd mög a másé. Mondom, hogy lépjön kend be a szervezetbe.” A pespektíva ugyancsak tanulságos: „Ha nem tud kend jó lakni, akkor kivándorol kend a Délamerikába. Ott ugyan sok dolog van, de nem köll félni a dologtul, mer ugyis elpusztul kend a hajón, mielőtt odaért volna kend.” „Akkor bedobják kendet a tengörbe, oszt mögöszi kendet a czethal. Nem köll se sirásóér, se papér, se harangozóér fizetni.” „ Ha itthon akar kend möghalni, akkor ne mönjön kend a Délmarikába, hanem tötesse magát bolondnak. Akkó beviszik kendet az őrültek házába, aztán eltartja kendet az ország ingyér a hóttanapjáig.” Egy másik írás (1908. júl. 5.) figyelemre méltó új motívuma az „urak” finom, de nem él nélküli, s nem megalapozatlan kritikája: „Mér nem vösz kend igazlátót a szömire?” – kérdezi Miháj bácsit Gátugró. „Az urak is csak azér ojan okossak, mert mindent csak az üveg ablakon körösztül néznek.” Egyetlen mondat az egész, de szociológiai relevanciája (s jellemző ereje) igen nagy. Olykor egy-egy monológot nyitó gondolat ad hozzá az eddigiekhez igazán újat. Az 1909. április 4-i, tavaszt konstatáló monológ például ezzel kezdődik: „Hát mán kinyilik az üdő, mindön kibújik a földbül, csak a nagyurak akasztófája nem, de löhet, hogy mán annak a magja is serked – no adjon isten jó estét, Miháj bácsi, hát hogy vág a bajúsz?” Ez a fölütés, hangsúlyozottan, tréfaszó, évődés, de azért a nagyurak akasztófájára tett utalás árulkodó. Nem lázadó gesztus, ám értékítélete nehezen elbagatellizálható. A szociális ellentét tudata itt, a beletörődés ellenére, nyilvánvaló.
