Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 9. szám - Megérteni egy léthelyzetet (Csorba Bélával beszélget Virág Zoltán)
36 Egy délelőtt benyitott az irodámba Gerold László. Bori üzenetét hozta: adjam fel a lektori pozíciót, és vegyem át Matijevics üresen maradt dialektológiai tárgyát, hiszen már úgyis foglalkozom folklorisztikai szövegekkel, ez rokon terület, hamarosan doktorálhatnék, és elindulhatok a szokásos egyetemi szamárlétrán. Én akkor már meglehetősen messzire kerültem Boritól, de a sokszor modortalan durvaságai, amit általában nemigen bocsátottak meg neki, nekem valójában imponáltak, mert tudtam, az ilyen, hirtelen dühbe guruló pasasokkal egyenesen lehet beszélni. Ezt mondtam Geroldnak: Mondd meg Borinak, hogy köszönöm a bizalmat, lenne is hozzá kedvem, de nem vállalom. Gerold: Miért? Azért, mert nem akarom háromévenként kinyalni a seggeteket. Háromévenként került sor ugyanis az újraválasztási procedúrára. Ezt így mondjam meg? – kérdezte Gerold. Így! Nem tudom, előtted mennyire ismert, de ekkor már állt a meglehetősen kellemetlen, meglehetősen rossz ízű, a hatalmi struktúrák által több irányból manipulált belharc a Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete néven működő tanszéken. Akkor még önálló jogi státuszal bírt az intézmény. Ez egy meglehetősen éles konfliktus volt, amit anyagi természetű és munkaszervezési, vagy ha úgy tetszik, a munkaetika körüli viták indukáltak. De alapjában véve nagymértékben manipulálták. – Leszámolási játék volt? – Ez egy leszámolási játék volt. Szerintem a belügynek a keze is könyékig benne volt, és a korabeli pártstruktúráké is. Ezt én ott végignéztem, és igyekeztem semleges maradni, amivel azt értem el, hogy mindkét tábort magamra haragítottam. Mind a Bosnyák István által vezetett oktatói tábort, mind a Hornyik Miklósék által képviselt kutatói tábort. Kaptam hideget-meleget mindkét oldalról, de elégedettséggel tölt el így utólag, hogy most sem talál senki egyetlenegy olyan kompromittáló mondatot, aláírást vagy megjegyzést, ami velem összefüggésbe hozható volna. Viszont ez azért mindennapos konfliktusokat eredményezett a számomra. Ugyanis én voltam a háromtagú munkásellenőrző bizottság egyik tagja. Abban az időben ez az önigazgató szocializmus egyik munkaszervezeteken belüli intézménye, szerve volt. Amikor valakivel le akartak számolni, akkor általában először idekerültek az ügyek. A háromtagú ellenőrző bizottság úgy nézett ki, hogy volt egy oktató tagja, Horváth Mátyás, aki a rossznyelvek szerint nagyon szoros kapcsolatokat ápolt a belügyi szervekkel, a másik tagja Cseh Márta volt, ő a kutatórészleghez tartozott, tehát már az érdekeinél fogva sem képviselhette ugyanazt az álláspontot, mint Horváth Mátyás, és én voltam a lektor. A lektor abban az időben önálló státussal rendelkezett. Szervezetileg a Magyar Tanszékhez tartoztam, de nem tartoztam sem az oktatókhoz, sem a kutatókhoz. Előnyöm volt, hogy engem nem kellett újraválasztani. Egy örökösen megválasztott valaki voltam ott. Nem lehetett olyan könnyen eltávolítani. Persze elérhető lett volna éppen különféle politikai kompromittációk árán. E felállásnak köszönhetően a munkásellenőrző bizottság gyakorlatilag megszűnt létezni. Az oktató fújta az oktatók nótáját, a kutató ennek az ellenkezőjét, én meg rendszerint tartózkodtam. Ma ez persze, hogy is mondjam, szatírának tűnik, de akkor ezt megélni mindennapos stresszt jelentett. Annál is inkább, mert ebben az időben, nem teljesen ezzel párhuzamosan, de ebben az időben zajlott a leszámolás a symposionistákkal. Az Új Symposion vezéregyéniségeivel szemben a Forum Honvédelmi Bizottmánya, ennek már a neve is félelmetes, kezdeményezte az egyetemen is a leszámolást. Losoncz Alpárral a Jogi Egyetemen, velem szemben a Bölcsészkaron, és így tovább. Sziveri Jánossal máshol. Az a sajnálatos helyzet alakult ki, hogy az oktatók egy része egykori symposionista volt: Bosnyák, Gerold László, Utasi Csaba és így tovább, akik betyárbecsületből is, mert nem
