Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 9. szám - Megérteni egy léthelyzetet (Csorba Bélával beszélget Virág Zoltán)
35 nagyon szerették, a marseille-i merénylettel összefüggésben gyakran emlegették a két világháború közötti időben ennek az eseménynek az egyik eszmei előkészítőjeként, támogatójaként. Nem azt mondom, hogy ekkor egy világ dőlt össze bennem, de megdöbbentett, valami másra számítottam. Később aztán tapasztaltam, hogy a valóság ettől még másabb. Viszont számomra az újvidéki egyetemi évek, különösen ahhoz képest, amit korábban számomra a kaposvári gimnázium és az ottani irodalomoktatás jelentett, kifejezetten felszabadítók voltak. Abból az időből nagyon jó szívvel emlékszem akár Borira is. Később sok minden elválasztott tőle. De az akkori előadásai számomra mindenképpen tudatébresztőek, szemfelnyitóak voltak. Vagy Bányai. Bányai János kiváló tanár volt, és kiváló irodalomelméleti, esztétikai órákat tartott. Kultúrpolitikai szerepe viszont, akárcsak Bori Imrének, jóval ellentmondásosabb. De a többiek is. Például Szeli Istvánnak az irodalomtörténeti óráira szintén nagyon jó szívvel tudok visszaemlékezni. Sok újat hozott ahhoz a beszűkült, eléggé dogmatikus szemlélethez képest, amivel Kaposváron találkozhattam. – Az egyetem elvégzése után magyarkanizsai és temerini intézményekbe kerültél oktatóként. Úgyhogy az alap- és a középfokú, a szakiskolai és a gimnáziumi pedagógiai tapasztalatokat hamar elsajátíthattad. Mit tudtál ezekből kamatoztatni egyetemi pályádon, hiszen az 1980-as évek legelejétől már az újvidéki Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék nyelvi lektoraként kezdtél tevékenykedni. – Ágoston Mihály, akkori nyelvészprofesszor, a nyelvészek doyenje, hogy így fejezzem ki magam, azt mondta, hogy végre idekerült egy olyan ember is, akinek van gyakorlati tapasztalata, hogy mit jelent tanítani. Félreértés ne essék, nem a kollégáimat akarom leértékelni, kitűnőségek között dolgozhattam, még akkor is, ha sok különféle ellentét határozta meg a későbbi együttlétünket. De tény az, hogy gyakorlati tapasztalata nagyon kevés embernek volt közülük. Ennyiből a dolgom könnyű volt. Különösen azokban az időkben, amikor ezeken a lektori órákon nekem még magyar hallgatókat kellett oktatnom, illetve számukra kellett a gyakorlatokat vezetnem. Ezt később a miloševići oktatási törvény megváltoztatta. Az első években ez annyit jelentett, hogy noha én a Magyar Tanszékhez tartoztam szervezetileg, a hallgatóim nem a Magyar Tanszék hallgatói közül, hanem különböző egyéb bölcsészkari tanszékek magyar hallgatói közül kerültek ki. Ezek számomra nagyon jó évek voltak. A hallgatóim különféle indíttatása és érdeklődése engem is arra inspirált, hogy többé-kevésbé elmélyüljek azokban a stúdiumokban is, amiket ők folytatnak. Egyébként nem tudtam volna nekik segíteni. Később ez megváltozott, és most, az utolsó tíz évben már szerbeknek tanítottam magyar nyelvet. Ám ez egy egészen más helyzet. – A több évtizednyi jelenlét az univerzitáson, a számtalan változás megélése, az ottani nehéz szituációk kezelése, az újabb és újabb generációk kiröppenésének tanulságaival egyetemben ösztönzött-e valamilyen számvetésre? Pláne, hogy már nem vagy egyetemi dolgozó. – Hogyne. Nyugdíjas vagyok most már egy éve. Valakinek éppen a napokban meséltem el, hogyan nem lett belőlem egyetemi tanár. Mert főlektori státusban végeztem, ha ez jelent valamit, de hát mégiscsak jelent. Húsz év lektori gyakorlat után mindenki automatikusan megkapta a főlektori rangot. A fizetésben ez jelentett némi státusváltozást, de a munka szempontjából voltaképpen nem. Ugyanazt kellett csinálni, mint korábban. Már nem emlékszem pontosan, melyik évben történt Matijevics Lajos tragikus halála. A vonat elé vetette magát. Egyszer talán majd ennek a halálnak a tragikus körülményeire is fény derül. Szerintem nagyon izgalmas lehet nemcsak magánéleti vonatkozásban, hanem közéleti tekintetben is ez a furcsa, tragikus halál. De erre most nem akarok kitérni, mert túl keveset tudok róla. Tény az, hogy egy szemeszteren át jobb híján én vettem át az órái egy részét.
