Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 9. szám - Megérteni egy léthelyzetet (Csorba Bélával beszélget Virág Zoltán)
31 gondolták, hogy ezen tudnak segíteni, és a nagyapám bal lábát a padlóhoz szögelték. Egy jó kis 200-as szöget a lábába vertek, úgy ütötték tovább. Ekkor egy szerb pópa ment el az utcán, nyitva voltak az ablakok, hallotta az iszonyú üvöltést. Berohant, hogy megnézze, mi zajlik ott. Látta, hogy egy gyereket szögeztek a padlóhoz. Mert ráadásul a nagyapám kis növésű ember volt. A pópa azon nyomban, első felháborodásában leteremtette a szerb katonákat, mondván, hogy Krisztus urunkat is fához szögezték, mit csináltok, azonnal engedjétek szabadon. Ez mentette meg a nagyapám életét. Kihúzták a lábából a szöget, seggbe rúgták és elzavarták. Ezután pedig valahogy hazavergődött Temerinbe. Feltételezem, hogy ő tizenhat éves korában még nem volt egy meggyőződéses kommünár. Így hozta a helyzet, így hozta a sors. Viszont ez az élmény a későbbiek során kialakított benne egy meglehetősen heves ellenszenvet a szerbek, egyáltalán a rendszer iránt. 1941-ben tulajdonképpen a Magyar Honvédség ide még nem is érkezett meg, minden településen nemzetőrségeket és polgárőrségeket alakítottak. Erre Temerinben is sor került. Nagyapámból nemzetőr lett. A Tisza-mentiek a temerini helyi viszonyokat annyira nem ismerik, de akik gyakran utaznak Újvidékre, azok tudják, hol van a Csillag. Ahol a Nagybecskereket Horvátországgal összekötő regionális út és az észak-déli, Újvidék és Szeged közötti út kereszteződik, ott volt valamikor egy híres nagyvendéglő, Csillagnak hívták. Egykor Rózsa Sándor is megszállt ott – ezt a legendáriumot nem kell ragozni. Minden faluban voltak ilyen helyek. A lényeg az, hogy ezen a fontos, stratégiai ponton néhány nemzetőr vigyázta a rendet, várván, hogy Óbecse felől majd érkeznek a honvédek. Nem arról érkeztek, de ez más lapra tartozik. Jelezték, hogy a magyar honvédalakulatok helyett kelet felől, a Bánság felől egy szerb katonai mentőautó jön, és az első felszólításra a falu határában nem akart megállni, hanem az utasai egy kézigránáttal fenyegetőztek, hogy azt fogják kihajítani. Summa summarum, amikor ez a mentőautó odaért a Csillag nagyvendéglőhöz, ott ez a jelenet megismétlődött, de a nagyapám kiállt az út közepére és beléjük lőtt. A kézigránát fölrobbant. Az évtizedekkel később visszaemlékezők egy része szerint kidobta, ahol a falnak csapódott. Mások úgy tudják, ki akarta dobni az ipse az autóból, de végül is nem dobta. Pánik tört ki. Egy ember meghalt, egy megsebesült. Továbbá egy ápolónő is utazott velük, ő vitte magával a készpénzt. Valaki ebben a zűrzavarban ellopta a pénzt, és aztán a magyar detektívek találták meg évekkel később a tettest, de ez egy másik történet. – Az alakulat pénze volt? – Hogyne. Ez a szerb katonaság pénze volt. Az illetőt el is ítélte immár a magyar hatóság 1943-ban, de, mondom, ez egy másik történet. Akik ebben az akcióban részt vettek, azok nyilvánvalóan féltették a bőrüket, így a nagyapám is. Aztán őt besorozták a Magyar Honvédséghez, a Dunántúlon hadifogságba esett, a Krím félszigetre vitték. Ott volt, azt hiszem, 1948-ig. Jól megtanult oroszul. Az ő élettörténete most nem érdekes, a lényeg az, hogy a kiszabadulása után Magyarországon maradt emigránsként a Dunántúlon. Ajka közelében, a padragi bányákban dolgozott. Előtte még másfél évet lehúzott Sopronkőhidán is, de arra most nem kalandoznék el. A lényeg, hogy 1956-ban alkalom nyílt, hogy meglátogassuk. Megenyhültek a viszonyok, Hruscsov, Tito stb. Sztálin halála után enyhülési folyamat állt be. Anyám korábban többször kért vízumot, de sosem kapta meg. 1956-ban megkapta. Volt egy kis földünk, három hold. Apám különben szabó volt, és kukoricatörés után azt mondta anyámnak, hogy most itt a lehetőség, menjetek, úgysem láttad már régóta apádat, legyetek ott, ameddig jólesik. De hazafelé, Pesten… Apámnak a mestere ugyanis valamikor hosszú évekig Pesten dolgozott, híres angol szabó volt. Az ő elmondása alapján ilyen feketekereskedelmi
