Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 9. szám - Megérteni egy léthelyzetet (Csorba Bélával beszélget Virág Zoltán)
32 alapon… A részleteket nem tudom. Volt valahol egy bolt vagy egy szabóüzlet, ahol lehetett jó minőségű, francia gyártmányú svédacél ollót kapni. Ami fontos volt. Apám adott magára, ismert szabómester volt, neki fontos volt, hogy haladjon a korral. Ez így szép és jó. Csak hát mi nagyon jól éreztük magunkat, egy hónapig éltünk a Bakonyerdő kellős közepén, és 1956. október 23-án elhatároztuk, hogy hazautazunk. Budapesten keresztül. Az volt a terv, hogy ott majd eltöltünk egy-két napot. Volt egy távoli rokonunk a Mester utcában, le volt már levelezve, hogy érkezünk, engem elvisznek majd a vidámparkba, az állatkertbe, anyám majd megnéz egy operettet. Mégis, mi kellene egy temerini házias zszonynak? Élvezni akarta a fővárosi életet, annak a kínálatát. De nem így történt. Amikor a pályaudvaron kiszálltunk a vonatból, és felszálltunk a villamosra, a tömeg hamarosan megállított bennünket. Kiszálltunk, ők pedig felfordították a villamost. Ezzel egy új korszak kezdődött az életünkben. A Mester utcában voltunk, úgy emlékszem, három hétig. – Az események sűrűjében. – Igen, az események kellős közepén. Mert az oroszok, amikor az ostrom megkezdődött november 4-én, odaállítottak két tankot a Haller utcai templom elé, és két hatemeletes tömbházat a miénk mellett simán rommá lőttek. A miénk úgy úszta meg, hogy ott a férfiak állandó ügyeletet tartottak, és óvakodtak attól, hogy valaki bemenjen, vagy bármi szokatlan történjen. Azt hiszem, nem kell illusztrálni, milyen meredek helyzet volt. Végül is ezt elkerültük, megúsztuk, csak egy találat érte az épületet. Az ötödik emeleten belőttek egy gyújtógránátot az oroszok. Mi a harmadikon laktunk. Egy szegény, magányos öregasszony lakását kiégették, de ennél nagyobb baj nem ért bennünket. Ezután pedig hazajöttünk. Nem volt egyszerű. Nagyapám ugyebár tudott oroszul, és amikor már az oroszok voltak a helyzet urai, de azért még tartottak a harcok, akkor ő szóba állt az egyik orosz tiszttel. Emlékszem, csupa köpet, csupa turha volt nagyapám nagykabátja, mert összeköpdösték a pesti járókelők. Akkor még volt civil kurázsi a pestiekben. Azt gondolták, hogy valami spicli, mert egyezkedik az oroszokkal. Holott ő csak azt próbálta megtudni, hogy hogyan tudnánk átjutni az ostromgyűrűn. Az orosz tiszt fel is ajánlotta, hogy szóljon a lányának, elvisszük mi, mondta, üljenek be a tankba. Erre nem került sor. Hanem Hódmezővásárhelyről minden másnap hozták a tejet a fővárosba, és a sofőrrel megbeszéltük, hogy két nap múlva, amikor újra jön, akkor majd ő hoz kellő mennyiségű ponyvát, és azok alá majd elrejt bennünket. Így sikerült Pestről kijönni. Ez volt az én első pesti utam. – Ezek után még volt kedved Kaposvárra visszamenni? – Volt. Mert nekem ez nagyon tetszett. Persze nyilván az emlékezet sok mindent megszépít. A gyermeki agy másképpen működik. Objektívebb. – A veszélyérzet teljesen máshogy jelentkezik. – Erről van szó. Nekem nem volt veszélyérzetem. Úgy éreztem, biztonságban vagyok. Ott volt velem anyám, ott volt a nagyapám. Bennük megbíztam, hallgattam rájuk. Tulajdonképpen nagyobb megrázkódtatás nélkül éltem át ezeket a napokat, holott sok mindent láttam. A Nagykörúton például, szemtanúja ugyan nem voltam, csak a következményeinek, de fültanúja igen… Úgymond tűzszünet volt, és egyszer csak elordította magát valaki, hogy mindenki a kapuk alá. Berohantunk egy házmesteri lakásba, majd hatalmas robbanás következett. Egy idő után, amikor kimentünk, még láttam az elszenesedett, égő holttesteket, oroszok elszenesedett holttestét. A Molotov-koktél megtette a hatását. Szóval voltak ilyen élményeim is. De valójában ez sem rázott meg.
