Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 9. szám - Ferdinandy György: Irma és Mária
22 – Tizennyolc órát kuporogtunk így, a kádban – számolgatja fiam. Csak másnap tört be egy kis fény az ablakon. – Várj csak, ne siessünk! Mit csináltatok? Aludtatok? – Az ember ilyenkor – mondja Vince – vár. Vár és figyel. Ez itt, Heléna, a kutyákhoz beszélt. Az öreg, a Kápó, elnyúlt a küszöbön. A többi bámulta őt, tágra nyílt szemmel, áhítatosan. Nem, nem aludtunk. Eldugult a fülünk. Néha próbáltam mondani valamit, de a zúgásban nem hallottam a hangomat. Nem faggatom tovább. Nekem kell majd kitalálnom, hogy mi történt ott a kádban, tizennyolc óra leforgása alatt. – Szóval, beszivárgott valami kis fény a repedéseken. Kiengedtük a kutyákat, egész idő alatt el sem végezték a dolgukat. – Kirohantak? – Nem akartak. Megbénította őket a félelem. – Aztán, szeptember huszonkettő! – folytatom. – Tudod – sóhajtja Heléna –, az ember nem hisz a szemének. A házat tegnap még körülvette a növényzet. Fák, bokrok, emlékezhetsz, hogy milyen áthatolhatatlan a bozót a trópuson. Hát ebből semmi, de semmi se maradt. Képzeld el, hogy most láttuk először a szomszéd házakat! Eddig azt hittük, hogy valahol messzebb laknak a szomszédaink. Kaput, kerítést, mindent elvitt a vihar. Az ablakokra szögelt lemezek leszakadtak, az ágynemű és a takarók kint áztak a sárban. Ez meg – meséli menyem – kimászott a kertbe a kábelek és a vezetékek közé. – Hová mész? – kiabáltam utána. A gyümölcsfáit kereste. Nemcsak a konyhakertnek, a fáknak: a citromnak és a banánnak is nyoma veszett. – A kerítés alatt, az árokban avokádókat találtam. Banánból egész fürtöket. Ezen éltünk napokig. A vízzel szerencsénk volt, zuhogott az eső, a ciszternánk színig tele lett. – Az, amelyik ép maradt – sóhajtja Vince. – És? – Mit és! Aludtunk másnapig. * Aki nem élte át, azt képzeli, hogy örül, aki életben maradt. – Mi nem éreztünk semmit. Csak járkáltunk, mint akit kiütöttek. Vártuk, hogy mikor kezdenek újból üvölteni a szelek. – Az ember biztos benne – mondja Vince –, hogy nincsen még vége semminek. Nem is téved: az igazi nehézségekre csak ezután kerül sor. Amikor már összeszedte a holmiját az udvaron. – A mi autónkra rádőlt a kerítés. A motor beindult, már csak szabaddá kellett tenni a bejáratot. Megjelentek a szomszédok is. Megöleltük egymást, sírtak egy sort az asszonyok. Mi férfiak, ki nádvágó késsel, ki fejszével, fűrésszel, elkezdtük tisztogatni az utat. A villanypóznákat traktorral vontatták félre az emberek. Harmadnap lejutottunk a faluba. Ott, a benzinkút és a fűszeres előtt már hos zszú sor állt. Meg hát a pénz! Fél napunkba került, mire kiutalt húsz dollárt a bank.
