Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - A. Gergely András: Kimagyarázkodások (Kisebbségiség, humor és életfelfogás a zsidó viccekben)

mediatizálódásáról szóló passzusok, vagy a Fónagy Iván és Cseresnyési László révén beemelt nyelvi összefüggésrendszerek roppant jelentősége is kiváló bekezdései a műnek (8., 9., 32., 273. oldalak).

Fiernádi megragadott, összegzett valamit, amiről eddig is tudtunk (talán másvalamit, talán máshogy, talán más okból, mint mások), és saját kontextualizálásban elénk vezette. Olyképpen, ahogyan talán mások még nem. Vagy - és ez persze az én értékelésemben a tipikus „ne bántsd a zsidót, bántja az magát" közvélekedés kontrasztjaként jelenik meg - már amennyire én is egyáltalán ismerhetem, milyen közegben, mihez képest összegzés ez a könyv... De árnyalt áttekintésnek kiváló, időszakos összefoglalásként egyedi, és jelentőségét tekintve hiánypótló is. Nincs a köztudatban egy- vagy többféle jól érthető, „praktikus" fenomenológiai értelmezés, amely ezt a témakört venné körül, Hernádi munkája ebben több, mint úttörő. Ehhez mindössze azt a kérdést tenném még fel neki, aminek részbeni, diszkrét válaszai talán mégis megvannak a kötetben..., hogy a vicckultúra kelet- vagy közép-európai konvenciói értelmezhetőek-e a freudi nyomvonalon más útvonalak jelzése nélkül, azután, hogy a mindennapi életre fókuszáló elbeszélőmód elegendő-e a zsidó vicckultúra leírásához, és végül ez kitölti-e ténylegesen is az életvilág hazai zsidó közösségekre jellemző intim szféráit, avagy nem lehetséges-e, hogy a (mondván lényegileg így) „világ összes népére" tekintve is egyedülálló vicckultúra értelmezéstudományi megjelenítése, a minősítés egyértelműsítése megoldható-e maguk a szakrális közösségek, élményközösségek, értelmező közösségi aspektusok figyelembevétele, rövidebben: „saját hangjuk" közvetlenebb megidézése nélkül is. Ahogyan ők mondják, ők értelmezik vagy beszélik el - másképp.

De (még rövidebb összegzésül) ha már azzal kezdtem, hogy e témakör mélyebb értelmezéséhez inkább adnám másnak a kritikai megfogalmazás jogát, hadd fejezzem be vagy keretezzem is azzal, amit dekonstruktív bevezetőm ellen- tételezéseként talán egy jelenetváltó zárómondatban mégis megfogalmazhatnék... Ez pedig legegyszerűbben talán csak annyi lenne (a Szerzőnek címezve), ami a kötet első negyedének fejezetcíme is, és régi zsidó viccre utal: „Neked is igazad van, fiam...!"3

3 Egyszer a rabbit két, egymással vitában álló tanítványa kérte állásfoglalásra. Az első tanítványt végighallgatva a rabbi hosszasan bólogatott, majd ezt mondta: - Igazad van, fiam. - A másik tanítvány is előadta a maga szögesen eltérő véleményét, mire a rabbi bólogatva neki is ezt mondta: - Neked is igazad van, fiam. - Ekkor a samesz elképedve tette szóvá, hogy a rabbi az imént két, egymásnak homlokegyenest ellentmondó nézetet nyilvánított igaznak. A segéd megjegyzése hosszas gondolkodásba ejtette a rabbit, aki végül némileg nehéz szívvel így szólt: - Neked is igazad van, fiam.

226