Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 7-8. szám - A. Gergely András: Kimagyarázkodások (Kisebbségiség, humor és életfelfogás a zsidó viccekben)
valóban ott rejlik a „Sohasem javulhatnak a dolgok" („Nie kommt 'was besseres nach") szükségképpeni alapélménye. Meg ennek életteli cáfolata, érzelmi ellen- tételezése, szellemes kontrasztja is. Igen ám, de Hernádi rögtön a bevezető elején már Freudra és követőinek reflexióira utal, midőn a „feszültséglevezető" funkciót igazítja a vicc mellé. Idézem: „A zsidó vicckultúrában másfajta nevetéssel találkozunk: itt a tragikus sorsú zsidóság elsősorban önmagán, saját gyengéin derül. A nem zsidók gyakran nem is értik (vagy csak nem akarják érteni?) a zsidó viccek humorát, pedig a zsidóság némely gyengéjében bízvást a magukéra ismerhetnének. Bár nem hiányzik a zsidó vicckultúrából a kívülállók leleplező kipellengérezése, először mégis az öngúny, az önirónia ötlik az elemzők szemébe." (8. old.). Innen indít, a zsidó viccekben alaptónusként jelen lévő öniróniából, hogy a kötet végére (282. oldal) eljusson (Ted Cohenre utalva) odáig: „A zsidó vicc tehát csak »viccből« sugallja, hogy ténylegesen megtörtént, és hogy figurái ténylegesen egzisztálnak. A zsidó viccek valósága az irodalom valósága; igazsága sem mérhető más mércével, mint az irodaloméval..." Azért indítok ezzel a két kontrasztos idézettel, a kötet elejéről és végkicsengéséből vett mintával, s bevezető molyolásom is azért fogalmazódott meg ilyen önkritikus tónusban, mert bár Hernádi egészen evidensen magabiztos kalauz tud lenni a fenomenológiai színtéren, de korántsem lehetek bizonyos abban, hogy meg is értettem intencióit. És ő is, mintha rögtön ebben a koordináló-eligazító előszóban már szinte „magyarázkodna" azért, mert a zsidó viccek mindennapi létezés logikája szerinti igazságait és más valóságok szerinti valóságait kell „mentegetnie", értelmeznie. Holott nem kell. A zárófejezetben, Utószóban ez így hangzik: „De akkor, amikor felismerjük, hogy a vicc »nem lehet igaz«, legalábbis a köznapi létezés logikája szerint, akkor voltaképpen azt ismerjük fel, hogy a zsidó viccek az irodalom világában nagyon is »igazak« lehetnek, éppen ott lehetnek a legigazabbak. Itt ugyanis teljesen más valóságok és igazságok, teljesen más tudati készenlétek érvényesülnek, mint a mindennapi praxis »elsőleges valóságában«"... (itt az Alfred Schütz-féle „zárt jelentéstartományok" koncepciójára utal, kiemelés az eredetiben)... „A zsidó viccek legjobbjai ízig-vérig a zsidó mindennapi élet dilemmáiból fakadnak, s életvezetési tanácsai, minden ambivalenciájuk ellenére, épp oda irányulnak. Ez könnyen belátható tény. Am a nevetés sajátos átlendülést hoz: a nevetés megszakít minden addigi jól begyakorolt, köznapi rutint, hogy a viccmesélőt és hallgatóját rövid úton áttelepítse a nemvalódiság irodalmi világába, ahol a mégoly szigorú vagy sürgető tanácsokat vagy parancsokat sem kell komolyan venni, s ahol minden múlt- vagy jövőbeli lazaságunkra, botlásunkra komoly mentségünk lehet: az, hogy nevetünk. Egyetlen zsidó vicc sem állítja, hogy a benne megfogalmazott, csattanóval ellátott minitörténet vagy dramolett bárhol, bármikor ténylegesen lejátszódott volna, vagyis hogy bemutatott magatartásmintáit, tanulságait, logikáját »készpénznek kéne venni«! Bármilyen mélyek is a zsidó viccek gyökerei a mindennapi életben, a bennük megjelenő figurák, kellékek, okfejtések valójában - mint más folklór műfajok esetében is - végső soron az irodalmi képzelet (sűrítés, kiemelés, összevonás, tipizálás stb.) szüleményei..." (282. old.). A kulcskérdés a kötetben az írásom címébe emelt hármas tartalom. A viccek mindig a hétköznapi életvilág történéseiben és értékrendjében szólalnak meg és hatnak, mindig a megértés folyamatában érvényesülnek, s mindig a kisebbségen 222
