Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - A. Gergely András: Kimagyarázkodások (Kisebbségiség, humor és életfelfogás a zsidó viccekben)

belüli kisebbség (társadalmon belüli zsidóság, meg azon belüli diskurzus-képviselők) önértelmezési játékterében érvényesülnek igazán. A lét díszletei, mint a szóbeli tudáshagyomány feltételei, olykor mégis díszletbontásra, a szín változására, a jelenetek és felvonások további elbeszélő módjainak, mintegy dramaturgiájának reflexiójára hatnak inspirálóan. Mint fontos drámában, ahol a lét díszletei mindig jelentéshordozóak, s ezért korántsem mindig valóságosak. Itt is így: „a viccek hamis állításait cseppet sem észszerűbb kétségbe vonni, mint amilyen éssszerű lenne kétségbe vonni a Hamlet igazságát azon a címen, hogy sohasem létezett dán királyfi, akinek cimboráit Rosencrantznak és Guildensternnek hívták" (282. old.).

Az irodalom és/vagy életvilág-megjelenítés kérdéskörében Hernádi nemcsak intellektuális és narratív prózatudományi sejtetésekkel él, de (például Komlóst idézve) a zsidó viccek mintegy megkülönböztető kategóriájaként hagyja jóvá, hogy nem szimpla „poénkodásról", ugratásról, bosszantásról-zrikálásról van itt szó, sőt, ugyancsak Komlósra építve: „Amilyen könnyű a pesti kabaré méltóság nélküli tréfái fölött ítéletet mondani, oly nehéz a hiteles zsidó viccel szemben határozott álláspontra jutni." Vagyis mintha elismerné, hogy nem ismer tréfát a megismerés-tudományi vagy értelmezéselméleti platformon, ahol a zsidó vicc világképéről van szó. Érdekes, hogy mintha a vicc (mint élő szereplő, társadalmi aktor) „világképéről" beszél, holott ennek mindenkori befogadó közege, maga a zsidó közösség sem mindig egyöntetű világképpel él együtt. De izgalmas ugyanakkor, hogy a kötetben mindössze három helyen (ebben az utóbbi Komlós-idézetben és két viccszövegben) fordul elő a tréfa fogalma, s ugyanakkor a kópéságok, a nyelvi-fogalmi csűrcsavarok, kibabrálások, csalafintaságok, hamiskodások, átverések, ironizálások, megvezetések, haszonleső turpisságok már egyáltalán nem szerepelnek. Sőt, ami számomra érdekesebb: a vicc természetrajzára fókuszált kötet szinte (konkrétan) csakis a legvégén, az összegző gondolatok között utal a humorra. Ezt is Arthur Koestlerre támaszkodva teszi (268-271. old.), midőn a viccekben rejlő életvezetési tanácsok, a látszatok és tapasztalati valóságok társadalmi világban „felcímkézhető" jellemzőit emeli ki: „De a viccek, s ebben már különböznek a folklór legtöbb más darabjától, elmaradhatatlan csattanójuk folytán humorosak is, amit nem lehet másként látni, mint a szóban forgó tanulság, életvezetési tanács emlékezetbe vésésének sajátos eszközét. Ez a végső soron poétikai eszköz, mely sok hasonlóságot mutat a rímmel, s még többet az ún. kancsal rímmel, végső soron a csattanó által végrehajtott síkváltáson: a gondolkodási szintek vagy síkok hirtelen átbillenésén, egymásba zökkenésén alapszik, amint ezt a legtöbb viccelmélet hangsúlyozza. Ehhez az kell, hogy a vicc premisz- szái, illetve csattanója más-más gondolkodási szinteken vagy síkokon helyezkedjék el, és épp a váratlan, alig plauzibilis csattanó szikráztassa össze ezeket a síkokat." (269. old.)

Csupán akadékoskodóan kérdezem, mennyire akadna össze az Utószó szövegében az értelmezés- vagy jelentéstudományi okfejtés a humor jelenségének tágasabb, a groteszk és a népi kultúra karneválelméleti továbbgondolásának elemzésével? Részben talán utal erre mint irányra, midőn kitér a lezáró abszurditások tónusának, a logikai ugrásoknak és ugratásoknak viccek csattanóiban megjelenő humoros hatásaira (270-271. old.). De lehet, talán érdemes lett volna még tovább menni a viccek létértelmét részben adó, részben az interakció szintjén szinte meghatározó ok-okozatiság útján (ez persze nem tanítás tőlem, inkább

223