Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - A. Gergely András: Kimagyarázkodások (Kisebbségiség, humor és életfelfogás a zsidó viccekben)

telenségnek teljességértékű magyarázatához kiváló példatárat rejtenek a viccek (a Bevezetőn és Utószón túl a kötet középrészét mintegy kétszáz oldalnyi tematikus viccgyűjtemény tölti ki). Ezekben az „önsorsrontó", önleleplező, önironikus tantörténetekben, a „kinevetéssel is tetézett tragikum" felmutatásával sokféle életútkanyar, megoldáskeresgélés, szakrális missziótudat, küldetésesség és programosság szükséges tükre is láttatható. Egyúttal annak jelzése is: aki nem látja át a tragikum súlyát abban, ahogyan a zsidó vicc magát a zsidóságot teszi cikizős helyzet foglyává, s folklórjában nem hősöket dicsőít, hanem talányos alakokat mosolyogtat meg, az e világkép megjelenítőinek horizontjait érdemben sohasem tudhatja belátni.

A referens vagy recenzens pozíciójában így hát magam is köztes pozícióban találom magam, minthogy középúton vagyok a be- és rálátás között, így mintegy „kritikai" véleményem is ezt a kívülálló bennfentességet tükrözi. Ehhez talán magából a kötetből engedtessék utalni a Bevezetésben épp Hernádi által idézett Komlós Aladár-i aspektusra, mely szerint „a (messzemenően önkritikus) zsidóviccet csak olyan zsidók találhatják ki, akik félig az idegenek szemével nézik magukat, olyan nép, amely állandó belső hullámzásban él, s elvesztette belső egyensúlyát" (35. old.). Nos, talán az én megközelítésemet is ez a pillantás jellemzi, amely „kritikájában mindig középutas, más szóval legalábbis ambivalens a zsidó ész és morál megítélésében" - s ekképpen talán a Szerző átfogó összegzésének felfogásmódját illetően is nehezen lehet más szempont képviselője. De merthogy itt nem viccek befogadói reflexiójáról van csupán szó (mellesleg a viccek többsége óriási, vagy világképi szempontból mélyen hangzó és magvas tanulság...!), hanem legalább ily mértékig tudományos műről, a kihangzó tanulságokat így kétségtelenül inkább a „befogadásszociológia" felől tudom-próbálom tekinteni, semmint a mindennapi vicchallgató szemszögéből. Mentségemül szolgál talán, amit ehhez az önreflexióhoz fűzhetnék - Hernáditól idézve - Komlós Aladár egy (1934-es) mondatával, amelyet mintegy konklúzióként citál a kötet utószavában: „Mikor a vicc nevetségessé tesz, egyszersmind szeretetet is ébreszt hőse iránt." Hasonlóképpen látom azt is, hogy amikor a kritikus óhéberkedik egy-egy passzuson, egyúttal rokonszenvet és illő tiszteletet is elárul a Szerző iránt. Ezt tehát nem titkolom a továbbiakban sem, sőt azt sem, hogy Dés Mihály Zsidó alapviccek kötetét és Papp Richárd mindkét kötetét is ismerem, utóbbi Bezzeg a mi rabbink kötetének bemutatójakor épp kettejük szeretetteljes öniróniáját is módom volt megtapasztalni. Ott is, s abban, amit Papp Richárd köteteiről írtam eddig, ugyancsak hasonló volt a magam szak- avatottság nélküli konklúziója, mint abban, amivel Hernádi a saját kötetét nyitja. Ez a Heine-idézettel jellemezhető érzület (melyben arról panaszkodik, hogy kortársai kinevetik, amikor a tragikus nevetésről ír a kortárs zsidóságot illetően), s mindez végül is összefüggésben van talán Hernádi kérdésével, mely szerint „Kinevetéssel is tetézett tragikum - ez volna az az érzület, amely évszázadok óta ontja a kelet- és közép-európai zsidóság egyszerre kacagtató és mélabús, szállóigék módjára terjedő és fennmaradó vicceit?" Erre ugyanitt választ is kínál megnyugtató képletében: „...a szellem, az okoskodás, a vágyakozás és a szándékok többé-kevésbé titkos, félhomályos világát" (7-8. old.) mutatja föl a szóbeliség jelentőségét a vicckultúra színterén. A tragikus nevetés, a keserédes belenyugvás humortartaléka mélyén pedig talán

2 21