Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 7-8. szám - Ćurković-Major Franciska: Thalatta! Thalatta! (A tenger megpillantásának élménye a magyar irodalomban)
ben is, akik erőteljesebben kezdték el tanulmányozni a nem-fikcionális irodalmi műfajokat. Különös figyelmet szenteltek az önéletrajznak, de a többi, a fikcionális és nem-fikcionális műfajok határán elhelyezkedő határműfaj, így az utazási irodalom is felkeltette a kutatók figyelmét. Az útleírás valamely utazás élményeiről ír, és az utazás során nyert tapasztalatok tárgyszerű, tudományos hitelű és jelentőségű rögzítését tűzi ki célul, míg az útirajz az írójának személyes benyomásait, hangulatait, gondolatait tárja elénk a számára addig ismeretlen környezetről, emberekről, kultúráról, ugyanakkor azonban saját kultúráját is képviseli az idegen környezetben. Az útirajznak valamivel kötetlenebb változata az úti jegyzet, amely nélkülözi az átfogó, egységes kompozíciót. Mivel ezeket a műfajhatárokat nehéz teljes pontossággal meghúzni, dolgozatomban az általánosabb útleírás terminust használom. Dean Duda meghatározása szerint: „Az útleírás olyan, az útleíró hiteles utazása által tematikailag meghatározott irodalmi műfaj, amely elbeszéli az utazás eseményeit, leírja az utazás tereit és azokat a helyeket, ahol az útleíró utazás közben tartózkodott, elmondja észrevételeit az emberekről, akikkel utazás közben találkozott, szokásaikról és életmódjukról, továbbá a vidék kulturális és művészeti nevezetességeiről. "2 Az útleírásokban a leginkább irodalmi részek a tájleírások. Általában véve a tájleírás mind a világirodalomban, mind a magyar irodalomban állandósult motívum. A természet az irodalmi művekben eleinte gyakran csak a cselekmény hátteréül szolgált, a szereplők belső világát: érzelmeiket, hangulataikat csak később kezdték a tájleírás segítségével ábrázolni. Az irodalmi művekben a táj bizonyos elemei, így a földrajzi helyek (a róna, a puszta, a folyók, a hegyek, de a tenger és a szigetek is), egyes természeti jelenségek (a szél, a vihar, a nap, a fény) állandó, általános többletjelentést hordoznak. A magyar utazási irodalomban rendkívül fontos motívum a tenger, amely a végtelen puszta megfelelője, és amely idővel a vágyakozás tárgya lett: a magyarok látókörében az alföld „tengersík vidéke", a „rónák végtelenje" a tenger végtelenségébe vált át. Ugyancsak kiemelkedő helyet foglal el annak a benyomásnak a leírása is, amelyben az utazó megpillantja a tengert. Ezek a leírások az évszázadokon keresztül mind szebbek lettek, idővel pedig toposszá váltak. A magyar utazók mindegyike igen intenzíven élte át ezt a pillanatot. Akár egyszerű utasként, akár útleíróként vagy íróként érkezett az Adriához, legyen ez a hely a Porta Hungarica, ahonnan fenséges látvány tárul az utazó szeme elé, vagy a vonat ablaka, ahol türelmetlenül toporogva, eleinte csak időnként, és csak rövid időre pillanthatja meg a tengert, mindannyian türelmetlenül várták a nagy pillanatot, amikor megláthatták a nagy kékséget. Az, hogy ez az élmény milyen mély benyomást tehetett a magyar utazóra, az Eddén született, majd Kaproncán (Koprivnica) élő Antun Nemcic Gostovinski (1813-1849) horvát költő szemével nézve is kiderül. Putositnice (1845) című útleírásában olvashatjuk a következőket: „annak, aki még sohasem látta a tengert, annak, mondom, a tenger a csodálat és érdeklődés tárgya, egyáltalán a természet legnagyszerűbb látványa! "3 2 Duda, Prica i putovanje, 48. 3 Antun Nemcic Gostovinski: Putositnice (Zagreb: Nart-trgovina, 1996), 64. 208