Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Ćurković-Major Franciska: Thalatta! Thalatta! (A tenger megpillantásának élménye a magyar irodalomban)

A magyar zarándokok emberemlékezet óta utaztak Rómába, vagy más északolaszországi zarándokhelyekre, s ezen az úton Velence elkerülhetetlen és érdekes állomássá vált. A zarándokok útja a mai Ausztrián és Szlovénián keresztül vezetett Triesztig, ahonnan szárazföldön vagy hajón folytatták útjukat. Általában ugyanezen az úton mentek hazafelé is, de egyesek közülük már a 16. század végétől kezdve Horvátországon keresztül tértek haza.

Az első magyar útleírás, amelyben a tengerhez érkezés rég várt pillanatáról olvashatunk, a később nádorrá választott Thurzó György tollából származik. Velencébe utazva ő is az előtte utazó római vagy velencei zarándokok útvonalát követte, és így érkezett el Triesztig, majd onnan Velencébe. A pillanatot, amikor 1597-ben meglátta az Adriát, Feljegyzések velencei útjáról című, naplóként írt latin nyelvű útleírásában így írta le: „május hó 1. napján ebédre Trieszt városba érkeztünk. Uram isten, legyen neked tisztelet és dicsőség, hogy nekem [...] a te csodálatos művedet, a tengert engedted meglátnom"4. Thurzó leírása igen rövid és a tenger látványát nem is említi, mégis dokumentumjellegén kívül azért is fontos, mert érezhető benne a látvány kiváltotta megrendülés. Az utat hazafelé május 13. és 22. között tette meg, de nem azon az úton, amelyen érkezett, hanem Horvátországon át. Trieszt után több olyan várost említ, amelyek azt az útvonalat rajzolják meg, amelyet a későbbi utazók is követnek: Grobnik, Buccari (Bakar), Brod (Brod na Kupi), Ribnik, Ozaly (Ozalj), Károlyváros (Karlovac), Jastrebarsko, Zágráb (Zagreb), Szentilona (Sveta Helena), Varazsd (Varazdin), Csáktornya (Cakovec). Már Thurzó György is említi a „hallatlanul rossz utakat" Buccariból indultuk után. Az út hasonló állapotáról olvashatunk a 19. század végén és a 20. század elején megjelent Sziklay János és Borovszky Samu szerkesztette Magyarország vármegyéi és városai című nagyméretű monográfiában is, amely megkerülhetetlen alapmunkává vált: „Az egész középkoron át nem volt egyetlen kocsival járható út, mely a Karszt és a Dinári-Alpok hegyrengetegén keresztül kapcsolatba hozta volna a Fiúmétól Cattaroig terjedő tengerpartot a Duna medenczéjével. Ez az állapot az újkorban is fenmaradt még egészen a múlt századig."5

A 18. század első felében kiépítették a Károly utat, a Via Carolinát, amely összekötötte Károlyvárost (Karlovac) Buccarival (Bakar) és Fiúméval (Rijeka)6, így a 18. század végén, 1796-ban Teleki Domokos ezen az úton jutott el a tengerhez. Egynéhány hazai utazások leírása Tót- és Florvátországoknak rövid esmértetésével együtt című útleírásában Szlavónián és Horvátországon keresztül Fiúméig, majd Triesztig utazva, ő már magyarul írja le benyomásait. Teleki igen részletesen, a topográfiára jellemző aprólékossággal számol be a tájról és az útjába eső város4 Thurzó György: Feljegyzései velencei útjáról. Letöltve: 2015. jan. 9. http://www.mek.oszk.hu/06100/06179Aitml/magyutaz0020003/magyutaz0020003.html

5 Fest Aladár: „A magyar tengerpart közlekedési viszonyai", In: Magyarország vármegyéi és városai, szerk. Sziklay János és Borovszky Samu (Budapest: „Apollo" Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság). Letöltve 2017.1.11.

http://mek.oszk.hu/09500/09536/html/0007/27.html

6 Fest: „A magyar tengerpart közlekedési viszonyai", http://mek.oszk.hu/09500/09536/html/0007/27.html

209