Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 7-8. szám - Ćurković-Major Franciska: Thalatta! Thalatta! (A tenger megpillantásának élménye a magyar irodalomban)
Curkovic-Major Franciska Thalatta! Thalatta! A tenger megpillantásának élménye a magyar irodalomban A történelem során az Adriai-tenger mindig különleges vonzóerővel hatott a magyarokra. Legyen szó katonai hadjárat résztvevőiről, zarándokokról vagy később olyan utazókról, akik új tájakat szerettek volna megismerni, pihenni, netalán csak szórakozni keltek útra, mindannyiuk számára rendkívüli pillanatot jelentett, amikor először látták meg a tengert. Erről az élményről egy magyar utazó tollából értesülünk először, aki a 16. század végén Triesztnél ereszkedett le az Adriai-tenger partjára. A 18. század végétől az utazók mind gyakrabban Horvátországon keresztül érkeznek az Adriára, és Fiúménál (Rijekánál) látják meg a tengert. Ettől az időtől kezdve útleírásokban, útinaplókban örökítik meg azt a pillanatot, amikor meglátták a tengert, majd e pillanat és a táj leírása a 20. században megtalálható az irodalmi művekben, különféle irodalmi műfajokban. Jelen tanulmány azt vizsgálja, hogyan írják le az írók és útleírók azt az élményt, amikor megpillantották a tengert és a környező tájat. A leírások érzelmi skálája igen nagy, a semleges hangnemű közléstől a megrendült író magas intenzitású élménybeszámolójáig terjed. A prózai elbeszélő műfajok, mint pl. az önéletrajz, az emlékirat, a napló, az útirajz vagy az útleírás, a közelmúltig nem álltak a hagyományos irodalom- történet érdeklődésének középpontjában, annak a peremvidékére szorultak, s ha egyes irodalomtörténészek foglalkoztak is velük, azt szinte csak mellékesen tették. Az ilyen esetek általában akkor fordultak elő, ha írójuk valamely más, jelentősebb műfajban alkotott kiemelkedő művet. Az önéletrajz, az emlékirat, a napló, az útirajz vagy az útleírás csak akkor vált érdekessé, ha szerzője kiemelkedő költő, regény- vagy drámaíró volt, és rendszerint a történelmi vagy földrajzi körülmények, az alkotás folyamata, vagy maga a szerző egyénisége kapcsán. „Az értelmezés szempontjából egyjelentésűként, vagy éppen érdektelen anyagként felfogott, hagyományosan a rákényszerített emlékkönyvformába zárt, nem-fikcionális elbeszélő próza az irodalomtörténet érdeklődésének határán foglal helyet."1 A posztmodern korában azonban megnőtt az érdeklődés ezek iránt az irodalmi érdeklődés peremére szorult műfajok iránt nemcsak az olvasók, hanem az irodalomtörténészek köré1 Dean Duda, Prica i putovanje: Hrvatski romanticarski putopis kao pripovjedni zanr. (Zagreb: Matica hrvatska, 1998), 8. 207
