Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Tarján Tamás: A dubrovniki Szent Balázs-templom leírása

Azaz csak lenne, mert a verőfény, a tizenhat fokos meleg kiadós sétára csábít. A jugoszláviai polgárháborúban ezer és ezer dubrovniki épület, létesítmény mellett súlyosan megrongálódott (eredetileg 1969-ben üzembe helyezett) lanovkát pár éve hozták rendbe. Jól szabott erődítmény, már-már kies bunker a felső állomása a Srd-hegyen. Százhúsz kunát kell leperkálni a retúrjegyért. Nem kevés. Összesen nyolc perc a felfelé-lefelé út. Egyetlen utas vagyok a kabinban. Ez nyáron elképzelhetetlen. Odafent, az amfiteátrumos kiképzésben sok néznivaló nincs. Kijátszva a szikrázó napsugarak csalfaságát, távcsővel keresgélhetem Sveti Vlaho alakját a templomon, amely így délben amúgy is zárva tart.

Visszatérve az alsó szintre, egy szál felhajtott ujjú ingben tekergek a romantikus terepen. Kedvenc utcám az ulica Bernarda Shawa. George Bemard Shaw 1929-ben járt itt. Földi paradicsomnak nevezte Dubrovnikot. Igaza volt, de - egy negyedórára kívül kerülve a reális időn, Shaw utcanévtáblája alatt heverészve, virágoktól, futónövényektől körülölelve - más közhelyek (a délszláv Athén; az Adria gyöngye) ellen sincs kifogásom.

*

A Stradun számomra távolabbi, túlsó végén kezdem a január 3-ai sétát. A ferences rendházra, múzeumra (és vendéglőre) több időt illene hagyni, a közeli Onofrio-szökőkútnál nem kellene rögtön elüldögélni. Továbbindulva (a Szent Balázs felé), hirtelen megcsap a mai Dubrovnik (az Óváros) felemelő és dermesztő különössége. Évszázados templomok, paloták jobbra és balra - melyeket egykét évtizede építettek. Újjá. A napfény végigver a makulátlan fehér főutca fehér házain, a fehér tornyok, falak, kapuk fehér kövein. Ami ó, az új alól, a látvány rejtett mélyrétegeiből sejlik föl. Nem az elképzelt régi időkből, középkorból. A tudat közelesebben működik: egyszerre rekonstruálja és dekonstruálja azt a Dubrovnikot, melyet a páratlan nagyvonalúságú és áldozató városrehabilitáció erőfeszítéseivel adtak vissza önmagának a közelmúltban. A világörökség-városrész 1991 nyara és 1992 januárja között fekete volt. Bombától, robbanástól, füsttől, jajtól. Mintegy hatszáz gránát söpörte el annak nem csekély részét, amit most tökélyében, teljességében látok. Festeni sem lehetne szebbet. Sehol semmi jele, hogy az egész urbs több mint tizenegyezer sebből vérzett, tizenhét évvel azután, hogy a Stari Grad utcáit róva baráti turistanégyesünk 1974-ben még a régit csodálta a régiben. Akkor más színben tárult fel Raguza.

Ha a Stradunról egyik és másik irányba letérünk a sikátorokba, ott is az újra- rendezettség biztonságát, céltudatosságát (és harmadik évezredi idegenforgalmi logisztikáját) tapasztalni. A város más részein, más környezetben ugyancsak. Mindenütt ugyanaz a nekifeszülés győzött romláson, romboláson. Néha tűnik fel csak a pusztítások nyoma. Talán mementónak hagytak meg egy-egy szétmart telket, megvakított lámpasort, kormos gerendázatot.

Mintha vízszintes faágon egyensúlyoznék: fel s le, nem hagyom ki a mellékutcák gallyait. Majd vissza a fő ágra, a főutcára. Enni, inni, kávézni, meditálni bőven akad hol. Estébe hajlik, mire közelítem az utca másik végét, illetve a Ploce- kaput. Nem baj, a Rektori Palotát amúgy is csak kívülről csodálhatom: tatarozás miatt hónapokig zárva.

203