Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Muszatics Péter: Álomvilágok

Kossuth és a királyné ma is jól megférnek egymással a magyarok gondolat- világában, akár a szobraik a szecessziós Városháza előtt, amelynek régi fotókon láthatók díszes tornyai - ezeket a II. világháború pusztítása után nem építették újjá. És láthatók a képeken a kis, földszintes házak is, amik körülvették az alföldi mezővárosokat idéző épületet. Az egyik cégtáblája Horowitz Izidor „Hazám" kávéházát hirdeti, ahol „naponta czigány-zene" szól. A Városháza körül már csak jellegtelen magas kockaházak állnak, de a piac felé vezető utcákban még mindig sok billegő kéményű, natúrtéglás vagy szecessziós díszekkel vakolt családi ház van. Némelyiket cirádás bádogvirágok választják el az utcától, mégis, a legtöbb kerítést, mint az Alföldön, téglából emelték. A magánszférát szinte mindig óvni kellett az éppen hatalmon lévőktől, a családi élet Magyarországon többnyire falak mögött és a zárt udvarokban zajlott.

„Kápolnási Károly tüzelőanyag kereskedő", olvasom az egyik kapun. A Topánka utcában a közjegyző Deli Betty hirdeti szolgáltatásait. A Jókai utcában egy házon még ott a büszke „Tiszta udvar, rendes ház" felirat. A mozgalomnak annak idején a nagyobb rendre való nevelés volt a célja - de, bármit állít az alumíniumtábla, a zárt magyar udvarok többsége azóta is reménytelenül rendetlen. A „Szivacs espresso" „nagy italválasztékot és kulturált kiszolgálást" ígér. Miután iszunk egy Ferenc József keserűlikőrt, a Tátra téri piacon a zöldségeket, a savanyúságokat, a hentesek gazdag kínálatát nézegetjük. Van itt első köröm és húsos porc, nyelv, tüdő, velő és szív, hátsó láb és slusszcsont, a bejáratnál pedig szigorú felirat figyelmeztet: „Kutyát és kerékpárt behozni tilos!" A pesterzsébeti piac feliratai dallamosak, akárcsak az utcanevek. A Kende Kanuth utcában például, miközben egy nagy adag illatos rántott borjúmájat eszünk fokhagymás uborkasalátával, a névadó regényes kalandjainak képzetei kavarognak a fejemben. Utána az Igló utcában, egy régi üzletben „cipőkellékek és szabókellékek" között válogatunk. Van itt minden: sámfa és hímzőcérna, gurtni és válltömés, egy százéves mérleg és egy még régebbi kopott fiókos szekrény az ezernyi áruval, meg egy barna köpenyes, udvarias kereskedő. Néhány méterrel odébb egy ötvös esőmosta cégérén hirdeti, hogy ékszert készít „hozott anyagból", de „egyes javításokat azonnal is vállal", aztán egy még régebbi „Fordász kisszövetkezet" várja a kuncsaftokat, ahol nagyjából negyven éve megállt az idő - profiljuk a „klasz- szikus és modern haj vágás". A szomszédban Lonszky Vencel férfiruhákat szab és javít. A félhosszú sötét hajú, nagy szemüveget viselő szabó morcosán pillant föl öreg Singer varrógépe mögül — talán sejti, hogy csak a kíváncsiság és nevének ellenállhatatlan csengése vonzott a boltjába.

Aztán villamosra szállunk. Nagy kanyarokat tesz, széles ívben kerülgeti az egymáshoz tapadó földszintes házakat. Néhány utcával odébb, az egykori Világosság mozi épületében, Rátkay Endre festményei között elfog a kétkedés: egy dilettáns vagy egy zseni festette ezeket az óriási képeket? Az Alchemia, a Kabbala, az Apocryph, a Binominalis lenyűgöző víziói között kapkodom a fejem. Az évtizedekig festett, gigantikus, tízméteres Calendáriumon tizenöt tételben, százötven táblán több mint négyszáz kisebb-nagyobb kép zúdul a nézőre. Éppen itt, Pesterzsébeten, az álmos családi házak között?

196