Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 7-8. szám - Fekete J. József: Az idegenség határai
magyar család gyermekei Svájcban, illetve Finnországban születtek, másfél generációsnak számítanak, a befogadó ország nyelvét a helyi tájszólás mélyéig ismerik és beszélik, mégis „balkáninak", majdhogynem civilizálatlan barbárnak tekintik őket környezetükben, jól illusztrálva a Sara Ahmed által alaposan taglalt posztkoloniális elméletek révén föltárt idegenképet. A vajdasági és magyar családi gyökerekkel rendelkező lányok regénybeli megjelenítése azt mutatja meg, hogy a fejlett nyugati társadalomban is tudni való, „hol egy nő helye". És nem csupán szexista előítéletből, hanem miként Bakos Petra írja, „az otthon lévő test bármely helyzetben előhúzhat egy kellően iszonytató idegenképet, amellyel megigazolhatja saját agresszív viszonyulását.” Amit az én határainak megvonása indukál a nem én határaival szemben. Minderről érdemes lenne többet is beszélni, de a téma interdiszciplináris kutatásának áttekintése túl széles medret követelne ebben az esszében. A kocsmai beszéd határbirodalma Az irodalomtól már régtől fogva nem várjuk el az emelkedettséget, nem igényeljük a műben beszélő fennkölt szólamát, annál inkább elfogadjuk a köznyelv területhódítását. Sőt, az alantas beszéd is kiterjesztette igényét az irodalomban szereplésre. Egyetlen példa: a közelmúltban olvastam Milbacher Róbert Szűz Mária jegyese című novellafüzérét. A kötetben falun élőkkel megesett történetek sorozata szerepel, amelyek valamikor a múlt század második felében történhettek meg, vagy csak úgy beszélik, mintha megtörténtek volna. A falu valójában nem játszik szerepet az elbeszélésekben, van temploma, tanácsirodája, pártbizottsága, kocsmája, kiutalt fürdőszobás kis háza, az emberek laknak valahol, parasztházban vagy putriban, de olyan színes figurák népesítik be, mint amilyenek idősebb Pieter Brueghel vásznain láthatók - és ők a fontosak történeteikkel egyetemben. Tele vannak történetek emlékeivel, amelyeket az újra és újra mesélés, a folyamatos ismétlés anekdotákká kerekített, az alapélményt földuzzasztotta, karikí- rozta, a falusi humor ismérveihez igazította a hagyományos-régies elbeszélés vágányán, keményen megfűszerezve trágárságokkal, mindez együttesen teremti meg a mindvégig kitartott elbeszélői hangot. A könyv udvariasan, de határozottan olvastatja magát. Olykor elképeszt abszurd és kíméletlen történeteivel, máskor megkacagtat, még akkor is, ha nem igazán lenne ildomos nevetnünk. De minden tragédián és badarságon átvezet az elbeszélő lendületes, obszcenitással dúsított nyelvezete, előadásának kiegyensúlyozott stílusa. Mindenütt szól a pletyka, a postai kézbesítő által terjesztett, majd a kocsmában az újramondás során a kollektív emlékezetbe ülepedő szóbeszéd. A folytonos ismétlés, a közösségi földolgozás a legsúlyosabb traumákat amortizálja, kezdve a csecsemőelcsinálástól, a pártemberek tivornyája láttán meghasonlott és magát fölkötő cigánybőgősön keresztül a németség deportálásának kollektív tragédiájáig. A pletyka teszi elviselhetővé a legrémségesebb dolgok elfogadását. A mulatságosan előadott történetek sora mögül átsüt a település leépülésének képe. A közösség életfilozófiáját az egyik szereplő, Zeller Lali a követke190
