Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Fekete J. József: Az idegenség határai

elképzelés, de elvárások mentén működik, ez a pozitív előjelű regionalizmus akár természetes jelenségnek is tekinthető, ám mégis inkább oktrojált feladat- vállalásból lombosodik ki a múlt század során. A jeles művek és fontos alkotók földrajzi és egyéb, már említett határokon átléptetése alkalmi, a többség számára felejthető jelenség.

Ilyen és hasonló gondolatokat forgatva ültünk egy magunk által rendezett minimalista tivornya, lakoma, avagy Symposion kellős közepén, a Belgrádi Nemzetközi Könyvvásár egyik szabadtéri teraszán, írók, szerkesztők, egyetemi professzorok. Került az asztalra tölgyfa hordóban érlelt szilvórium, ami északbácskai közvetítéssel jutott a társasághoz, volt ott Zlatiboron termett növénnyel ízesített rakija, magyarországi bikavér, szerbiai sűrűbab sült kolbásszal, uzsicei kajmak, a Budapestről érkezett költővendég pedig semmi egyebet nem volt hajlandó elfogadni, mint hagymás pljeszkavicát lepényben, rosszabb esetben lepénnyel, és már kitervezte, hogy a következő étkezésnél majd csevapcsicsát rendel. A beszélgetés során a magyar anyanyelvűek zömmel szerbül fordultak a társaság szerb anyanyelvű tagjaihoz, ugyanakkor ők meg mindannyian magyarul válaszoltak, illetve a másik nyelvén kezdeményeztek párbeszédet.

A balkáni és közép-európai ízek, illatok, nyelvek üdítően tarka alkonyi kaval- kádjában egyszerre Ion világosság!

Mindvégig itt volt az orrunk előtt: a kulturális egymáshoz illeszkedés azokon a vidékeken, ahonnét a szerb fővárosba érkeztünk, olyan természetes folyamat, mint az ozmózis, és olyan kézenfekvő, mint ahogy villanykapcsoló fölpöccentése nyomán fénybe borítja a szobát az izzó, vagy hogy víz folyik a csapból. A kultúrák egymásba hatolása feszített gerincű híd, és nagy puttonyú „nagykövetek" nélkül is már régtől működik az úgynevezett areális térségekben. Olyan területen, ahol különböző nyelvi közösségek élnek együtt, és átveszik egymás szavait, szokásait, hanghordozását, viseletét, ismerik egymás dalait és táncait, maguk is éneklik, járják azokat. Megtisztelik a másikat, mert annak anyanyelvén szólnak hozzá, maguk is elkészítik a másik nemzet jellegzetes eledelét, eljárnak egymás ünnepeire, elsajátítják díszítőmotívumaikat, olykor lekevernek egymásnak néhány pofont, ugyanakkor tisztelettel járják egymás temetőit, ünnepkor fölköszöntik egymást. Napról napra átlépik azokat a képzelt határokat, amelyek idővel kishatárrá minősültek át a térségi közösségek között, de nem határsértőként, hanem a térség határolta közösséghez tartozóként.

Magam is arról a vajdasági, erdélyi, magyarországi areális nyelvi kódról beszéltem a könyvvásár egyik kísérőrendezvényén a belgrádi közönség előtt, ami a jelen lévő és nem jelen lévő írók műveiben folyományává váltak a folyamatos, nem kényszerű, hanem természetes „határátlépéseknek". Arról az irodalmi képződményről, amelyben visszatükröződik a saját és a másik megbecsülése, és aminek köze sincs lobogólengetéshez, szerepjátszáshoz, vállalt küldetéshez. A térségi író - és a művét fordító - nem „nagykövet" és nem „híd", hanem csupán teszi a dolgát, mert arról ír, úgy fordít, ahogy ő látja a világot és önmagát.

183