Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Fekete J. József: Az idegenség határai

Mikola Gyöngyi témába vágó tanulmányai szerint ez a folyamatos határátlépés, a hagyománytöréssel párhuzamosan működő hagyományérvényesítő kísérlet egyfajta areális térségpoétika, vagy korpoétika önszerveződésének felismerése, tudati-alkotói koincidenciák révén megnyilvánuló egybehangzá- sok műveken belüli elkülönböződésének megragadása. Ebbe a korra, a (még mindig nemzeti) kisebbségi létállapotra, a szellemi irányzatok befogadására, az alkotások határsértő esztétikumára is visszautaló, lényegében nomád poétikára utaló, lényegi, alkati jellemzők egy sor vajdasági szerző művében tetten érhetők, korábban Herceg Jánosnál, vagy a magyarul kiválóan beszélő Veljko Petrovicnál, később Tolnai Ottónál, Domonkos Istvánnál, Koncz Istvánnál, majd a múlt század kilencvenes éveiben Magyarországra költözött alkotóknál, a Magyarországon tanult fiatal vajdasági értelmiségieknél, természetesen a korpoétika változásait hordozván a művekben. Róluk majd a továbbiakban ejtek szót.

A határsáv a bizonytalanság tere

Drótsövény, Mélyrepülés, Határsáv. A vajdasági születésű, zentai Sinkovits Péter első három verskötetének címei. Közülük kettő egyértelműen a bezártság/ kizártság létélményére utal, a harmadik se különösebben optimista. Az általuk sugallt léttapasztalat hosszú ideje, Sinkovits előtt és utána, vagy inkább mellette is meghatározónak tekinthető a vajdasági magyar költészetben, amit Vajda Gábor irodalomtörténész találó kifejezéssel „lefojtottság"-nak minősített. Az oldódás azt követően kezdődött, hogy az országok közti szellemi határok légiesebbé váltak. A folyamat még a múlt század hatvanas éveiben indult meg, amikor a Symposion folyóirat munkatársai szerb, horvát és szlovén közvetítő nyelvek segítségével nem csupán az egykori Jugoszlávia tagköztársaságainak irodalmi diskurzusára csatlakozhattak rá, hanem az ottani fordítások révén a magyarul hozzáférhetetlen nyugati irodalmat is olvashatták. Óriási lehetőség tárult elébük az ország megengedő művészetpolitikája és saját nyelvtudásuk révén, noha a kultúrpolitika éppen rájuk és a későbbi nemzedékekre ütött vissza, mert mégiscsak látszatszabadság volt a háttérben. Ahhoz, hogy élő, működő, vérkeringésbe kapcsolódó határátjárás alakulhasson ki Magyarország irányába, még évtizedeket kellett várni.

Még Kontra Ferenc is Határsár címmel írt drámát 1991-ben, nem csoda, ekkor kezdődött a hajdani Jugoszlávia szétrombolása vagy lerombolása. A dráma a Nagy a sátán birodalma című kötetében jelent meg. A későbbi, Gyilkosság a joghurt miatt elbeszélésében, alig négy évre rá egy olyan, a polgárháború során Újvidékre került férfiről írt, aki kulturális-kulináris hagyományaiból a töltött marhafejet szerette volna fölkínálni családjának. A történetnek talán nem is a lényege, ám hozadéka biztosan, hogy Kontra nyomban reagált a nem túl távoli, de mégis idegen kultúra beékelődésére a többségi szerb és a kisebbségi magyar újvidéki közösség életvitelébe. Félreértés ne essen, a novella nem a gasztronómiai irodalom népszerű műfaját gazdagítja, hanem éppen az etnikai, felekezeti, kulturális határok mibenlétét feszegeti.

184