Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 7-8. szám - Fekete J. József: Az idegenség határai
Fekete J. József Az idegenség határai Nem igazán földrajzi, politikai vagy gazdasági értelemben gondolkodom a határról, hanem a nyelvi, etnikai, vallási, kulturális, nemi identitás és alakváltás jelenségeiről, nem a genderelmélet nyomán, amelyek irodalmunkban akár a térségi, areális nyelvföldrajz kutatási terepén is megmutatkoznak, de akár identitásképző, vagy az önazonosságot erodáló folyamatban is tapasztalhatók. Bárki kisebbséghez - idegennek minősülő csoporthoz - tartozónak tekinthető, csupán meg kell találni hozzá a megfelelő látószöget. Miként egyik írótársam fogalmaz, meg kell találni hozzá az elméletet. A rendszert, mondjuk, ami mögül kipislogva nyilvánvalónak tűnik az, amit látni szeretnénk. Az egyik ilyen elméleti elképzelés az elmúlt században „híd"-ként tételezte a nemzeti kisebbségeket, amelyek sajátos közvetítő szerepet töltenek be az egy térségben élő nemzetek között, megteremtik és működésben tartják a különböző nyelvi közösségek kultúrjavainak vérkeringését, lehetővé teszik a közös történelmi múltnak az együttes értelmezését, értékelését, harmonizálását. Csakhogy a kapcsolattartás rendszerbeli támogatása inkább az elvárás, mint a juttatás szintjén artikulálódott, természetesnek tüntetvén föl, hogy a bizonyos, sokak hátán nyugvó „híd" eleve ott van, ahol, és ebben van logika. Viszont ebben a logikában nem vetődik föl, hogy miként is érzi magát ez az eleve adott „híd", vagyis a valamilyen tekintetben kisebbségként kezelt csoport. ívének tűrnie kell a feszültséget, a terhelést, a nyomást, kopást, és alkalmakként fölötte, a hidat nem is érintve haladnak át úgynevezett kultúraközvetítő „nagykövetek", akiknek nincs szükségük átjárókra, mert önmagukban hordozzák a megmutatkozáshoz szükséges, közösség által támogatott, elismert adottságokat. Egy-egy ilyen jelentős életművel a tarsolyában érkező „nagykövet" valóban megteremtheti a saját nemzete kultúrájáról az idegen nyelvi és kulturális közösségben formálódó képet, elhintheti az iránta képződő érdeklődés, az el- és befogadás magvait. Az elfogadási rendszer által támogatott „nagykövetek" viszont jönnek, majd mennek, cserélődnek, és nincs olyan közöttük, aki a határokon, legyenek azok bármilyen jellegűek, magával cipelhetné saját kultúrájának teljes sokszínűségét, összetettségét, folyamatos alakulásának időszaki lenyomatát, alkalmi bemutatkozás helyett folyamatos jelenlétet biztosíthatnának, ehhez nemhogy egyetlen személy, hanem egy teljes, olajozottan működő intézményrendszer is kevés. A (kényszerből) vállalt (nemzeti) kisebbségihíd-szerep talán szépen hangzó 182
