Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Gion Nándor: Hátrahagyott írásai (II. rész - közreadja Kurcz Ádám István)

A fiatal írók egyébként nagyon rendesen viselkedtek, engem a lakásomon is meglátogattak, még egyszer okosan beszélgettünk, egyikük megjegyezte, hogy bár szereti a Virágos katona című könyvemet, mégis az az érzése, hogy én energikusabb és célratörőbb egyéniség vagyok, mint a regény főhőse, akitől ugyanilyen erőteljességet várna el. Ez a megállapítás is legyezgette hiúságomat, de egyben meg is ijesztett. Talán nem vagyok igazán jó tanítványa a Virágos katonának és Gallai Istvánnak?

Nem voltam. Hagytam magam berángatni mindenféle párt- és egyéb bizottságokba, tanácsokba és más testületekbe, ahol a tömény ideológiától elfásulva üldögéltem legtöbbször, az irodalmat azonban egyre inkább elhanyagoltam, nem írtam már meg évenként egy könyvet, holott lett volna miről írni. Aztán még színházigazgató is lettem. Ettől sokáig vonakodtam, állítólagos rámenőssé- gemnek és célratörésemnek most fizettem meg az árát, azt mondták, az újvidéki magyar színháznak épületet kell szerezni, és ezt csak én tudom véghezvinni. Szereztem két épületet, kimeszeltettem és berendeztettem azokat, csakhogy ez már politikai bokázásokkal járt. Ekkor már néha mellébeszéltem olykor, amikor egyenes beszéd szükségeltetett volna, de hát valamit valamiért, próbáltam vigasztalni magam, de nem tudtam egyértelműen megvigasztalódni. Régi példákon okulva, ha tehettem, elmentem az olyan helyekről, ahol csúnya dolgok történnek, megírtam egy könyvet és egy filmnek a forgatókönyvét. A könyvemmel majdnem elégedett voltam, a film is elég jól sikerült, a színház épületei frissen festve, tisztán ragyogtak kívül-belül, azóta a színház kívülről már megkopott egy kicsit, belül meg kevés a közönség. Kevés volt már az én időmben is.

Otthagytam a takarosra meszelt épületeket, visszamentem az Újvidéki Rádióba, ahol korábban újságíróskodtam, de a hatalom hordozói még mindig ügybuzgó embernek tartottak, azt mondták, hogy csak akkor térhetek vissza, ha vállalom a magyar nyelvű szerkesztőség főszerkesztői helyét. Ismét szabódtam, végül mégis vállaltam ezt is, mert jó szerkesztőségbe mentem, meg aztán itt is ki volt tűzve a nemes cél: megteremteni a napi huszonnégy órás magyar nyelvű műsort az Újvidéki Rádióban. A kisebbségi embereknek az efféle célok, mint egy színházépület vagy egy huszonnégy órás anyanyelvi műsor, mindig fontosabb, mint a többségi nemzeteknek, a többségi nemzet ezt magától értetődőnek tartja. Meglett a huszonnégy órás műsor, és a szerkesztőségnek már 103 tagja volt, ami nem lebecsülendő létszám. A politikai bokázás persze itt is folytatódott. Nem állítom, hogy a hatalom sokat akadékoskodott volna a műsoraink miatt. Ügyeletes és megbízott hallgatók időnként följelentettek bennünket, az ilyesmit eddig többé-kevésbé sikerült kivédeni, továbbra is legjobb tudásunkkal és tisztességes igyekezettel csináljuk a műsorokat. Igaz, az erős középhullámról gyöngébb középhullámra tettek át bennünket - talán ideiglenesen -, a napi huszonnégy órás műsor azonban még megmaradt. Valamit valamiért. Nem biztos, hogy jól jártunk az alkuval, és az sem biztos, hogy én mindig jól alkudtam, bár tulajdonképpen nemigen kérdeztek. Ennél azonban sajnálatosabb, hogy ma már csak nyolcvanketten vagyunk a szerkesztőségben. Mert a múlt nyáron kitört a háború. Ki elment gyorsan nyugdíjba, ki elment a frontra - ez később visszajött legtöbben elmentek a határon túlra, és nem jöttek vissza, mert nem akarnak részt venni egy értelmetlen háborúban, nekik ugyanúgy igazuk van, mint azoknak, akik a

174